A rendszerváltás tinédzserek számára kissé zavaros, ámde felemelő időszakában jártam először Prágában a nagybátyám jóvoltából, aki akkoriban ott dolgozott szakszervezeti tolmácsként. Már a kijutásom is kalandos volt: egy budapesti koncertről nem tudtam éjszaka hazamenni a cuccomért Sárbogárdra, mert lekéstem az utolsó vonatot, éppen ezért a bátyám másnap reggel két vázas hátizsákkal jött utánam, hogy felnyaláboljon, és együtt menjünk unokatesómékhoz az akkor még létező Csehszlovákia fővárosába.

Egy átlagosnak ígérkező szombat reggelre ébredtem 1980. augusztus 23-án. Néhány dologban ugyan eltért egy alig tizenkét éves lány mindennapjaitól, de nem nevezhető rendkívülinek. Azon a hétvégén, egyéb okok miatt, csak ketten birtokoltuk a házunkat a bátyámmal. Ezt kihasználva, reggelizés közben szólt, hogy átjönnek a barátai, lányok-fiúk, vegyesen. Örültem, mert mindig jófejek voltak velem, és persze kiscsajként igyekeztem ellesni tőlük a „felnőttes” viselkedést.

„Még mindig szeretném tudni, hogy mikor vesztek egy Centrum-hétfőn piros répanadrágot! És mikor tanultok meg kesztyűbe dudálni? És mikor nő be a fejetek lágya? Mikor lesztek rendes emberek? Mikor fogtok megváltozni? Jaj nektek!” (Schuster Lóránt / P. Mobil)

A sokak számára jól ismert  felvezető ezen verziója a Szuperkoncert néven híressé vált fesztiválon hangzott el 1981. augusztus 22-én a Hajógyári-szigeten, a közönség pedig boldogan felelt Lóri költői kérdéseire: Soha! Majdnem negyven év távlatából persze kicsit más fénytörésben látszik az esemény, a korszak, a korabeli visszhangok alapján pedig néha olyan, mintha két különböző filmet néznénk.

1970. szeptember 4. Első ízben engedtek el szüleim egy beat-koncertre. Ez nagy dolog volt részükről, mert bár elfogadták néhány éve tartó rajongásomat, nemigen tudtak mit kezdeni a beat-zenével, még ha el is vittek az Ezek a fiatalok… című filmre, és egész jól szórakoztak az Egy nehéz nap éjszakáján, különösen a minden lében kanál ír nagypapán.

1980 forró nyara volt. A játszótéri focizásban kitikkadt fiúcsapat a kilencemeletes panel lépcsőházában keresett menedéket. Leginkább a harmadik szinten ültek le, mert ott laktak a lányok... Igaz, ők a Hungariát szerették, de egy napon ismeretlen, dallamos rockzene szűrődött ki az ajtajuk alatt.

Egy fesztivál, amely nem is volt fesztivál. De mégis úgy beszéltek róla. Sőt: woodstocki élményt vizionáltak hozzá. És egy horrorfilm, amelyet leforgattak, de soha nem került a mozikba. Vajon mi a közös ezekben a látszólag egyáltalán nem összefüggő, de külön-külön is elég különös dolgokban? Pilisborosjenő, Fenevad Fesztivál, 1983. augusztus 13. Vigyázat, nagyon hosszú tartalom!

Az Illést és az Omegát elemző könyvei után Majnik László zenész, kritikus és esztéta a napokban megjelent, harmadik kötetében Fenyő Miklós zenei munkásságát tekinti át a Syconortól a Hungariáig. Pontosabban a Modern Hungariáig.

Az amerikai Ludwig márka az egyik legpatinásabb név az ütőhangszerek világában. Története 1909-ig nyúlik vissza, amikor a német bevándorló Ludwig család második generációs fivérei, William F. és Theobald megalapították dobokat előállító üzemüket és üzletüket Chicago városában.

Egy picit fiatalabb vagyok, mint a „Nagy Generáció”, de a lemaradásomat hamar behoztam azzal, hogy korábban kezdtem a zenehallgatást, mint úgy általában az akkori fiatalok. Tízévesen azzal okoztam fejfájást a családomnak, hogy a Deep Purple Fireball nagylemezét kértem karácsonyra. Hála a Rózsavölgyi Zeneműbolt előtt ténykedő neppereknek, a Jézuska megoldotta a beszerzést, és hetvenegy telén karcosra hallgathattam a korongot Tesla típusú, mono lemezjátszónkon.

Bosszút állunk! De még milyen bosszút! – forrt bennünk a düh, izzott a vérünk, dühösen dobbant a lábunk. Úgy meneteltünk át öten, középiskolás diákok a város hídján, hogy a békés éjszakára készülődő építmény alatt még a Tisza is rémült hullámokat borzolt, talán a halak is riadtan kerestek maguknak menedéket. Pedig nem nekik kellett volna pánikba esniük, hanem egy bizonyos Locomotiv GT nevű zenekar összes tagjának. Mind áruló! – döntöttük el megalakulásukkor, és ez a véleményünk mit sem változott, amikor megvettük a jegyeket első szegedi koncertjükre. Az árulókat pedig meg kell büntetni. Füttyszóval, bekiabálással, talán még féltéglák bedobálásával is meg kell alázni, egészen addig, amíg le nem takarodnak az újszegedi szabadtéri színpadjáról, és nem menekülnek loholva a városból, futásukat megvetés kísérje.