Az egyik táncdalfesztiválon Szécsi Pál begipszelt lábbal, sántikálva jött be a színpadra, mosolyogva megállt, és előadta az aktuális versenydalát. Nem voltam még tízéves, amikor láttam ezt a műsort. Szegény, gondoltam, és drukkoltam, hogy ő nyerjen. Úttörő koromban sem csökkent a személye iránti szimpátiám, csak már nem a lábtöréses fellépése kapcsán éreztem együtt vele, hanem a felnőttek körében terjedő, róla szóló történetek, pletykák tragikus tartalma miatt. Anyám hozta a friss hírt a fodrászatból hazatérve, autóbuszon utazva kihallgattam a mellettem állók beszélgetését… Tulajdonképpen az egész országban jártak szájról szájra a Szécsiről szóló infók: megint öngyilkosságot kísérelt meg… Megmentették. Szerelmi bánat áll a háttérben… Lelkibeteg ez a szegény fiú.

Három barát ‒ köztük e sorok írója ‒ 1984-ben tudta, érezte, hogy nekik az István, a király sosem a Királydombot fogja jelenteni. A legendás rockoperához számukra mindig is a Szegedi Szabadtéri társul majd, a dóm lenyűgöző tornyaival a háttérben, na meg a négyezer, állva és tombolva tapsoló néző!

Kovács Kati harmadik, a Locomotiv GT-vel közösen készített nagylemeze 1974 tavaszán került az üzletek polcaira. Az album megszületésének körülményei érdekesek, mert az ötlet a Hanglemezgyár vezetőitől, Bors Jenőtől és Erdős Pétertől származott.

Amikor a határőrpáros egyik tagja elunta rögtönzött műsorunkat és felszólítás után csőre töltötte a géppisztolyát, rögtön világossá vált, ezen a hétvégén sokkal nagyobb gondjaink is lehetnek annál, hogy néhány ruszlisüveg csavaros kupakja megadta magát, és a mikrobuszt elárasztotta a hagymás eceteshal áthatóan büdös szaga. Bizony, voltak idők a beatkorszakban, amikor nem volt olyan egyszerű egy szomszédos „barátinak” nevezett országban turnézni rockzenekarként. A fellépésekkel nem volt probléma, jobbára a leeresztett sorompóknál adódtak a „határtalan” gondok.

Szerintem fotózás és fotók nélkül a huszadik századi popkultúra sem lett volna. Miként számomra az is egyértelmű, hogy a magyar könnyűzene sem lenne ugyanaz, mint amit ma ismerünk a magyar fotóriporterek és képeik nélkül. Sokáig ugyanis az ő fotóik kapcsoltak arcokat, embereket az eleinte többnyire csak a rádiókban, szórakozóhelyeken, olykor a mozikban, majd évtizedes késéssel a tévében (de ott is csak alkalmanként) hallható dalokhoz. A zenekarokról, énekesekről és fellépéseikről készült, bármikor elővehető, kivágható, gyűjthető, nézegethető, akár falra rajzszögezhető fotók is kellettek ahhoz, hogy a slágerré lett dalok előadóiból sztárok legyenek. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy – ellentétben a rádióval, később a tévével majd az internettel – a nyomtatásban megjelent fotók soha sem voltak képesek egy dalból slágert csinálni, sláger nélkül egy énekesből sztárt faragni. Hasonlóan a történelemmé lett pillanatok fényképeihez, a könnyűzenét megörökítő fotók az esetek 99,9%-ban, nem alakítottak, hanem csak bemutattak és dokumentáltak.

Hajnal Gábor koncertszervező, menedzser, szerkesztő, műsorvezetőt fáradhatatlan szervezői tehetsége mellett határtalan empátiája és rugalmassága tette a magyar könnyűzene elismert alakjává, akit mindenki ismer, és aki mindenkivel jóban van. Egyetlen interjúban esély sem mutatkozik arra, hogy elmesélje minden történetét – erre a 2018-ban megjelent Mindhalálig rock and roll című könyv sem volt elég –, de ezúttal is számos új sztorival szolgált a Flowers nevű kölyökkori bandájáról, arról, hogy miért rúgták ki a Könyvklubból a Scampolót, meg arról is, hogy lett a seregben KISZ-titkár.

A Pozsonyi Líra (Bratislavska lýra) néven ismert könnyűzenei fesztivál fő célkitűzése az volt, hogy teret adjon a csehszlovák könnyűzenében dolgozó zeneszerzők és szövegírók új dalainak. Az évek során változó időpontban – de májushoz vagy júniushoz ragaszkodva – megrendezett seregszemlén azonban a nemzeti verseny mellett kiemelt jelentőséggel bírt a nemzetközi viadal is, amelynek keretében hírneves külföldi sztárvendégek emelték a többnapos eseménysorozat színvonalát. Az első három évben – vagyis 1966 és 1968 között ‒ Aranykulcs néven zajlott az Intervíziós-tagországok képviselői részére kiírt megmérettetés, majd néhány év szünet után, 1973-tól a szocialista országok reprezentánsai, 1981-től pedig már a világ bármely országának állampolgárai jelentkezhettek a nemzetközi versengésre.

Ezerkilencszáznyolcvan erős év volt a magyar rock történetében. A Piramis és a róluk elnevezett jelenség kezdett kifutni, vagy tán ki is futott, a punk és avantgárd szcéna bár már kezdett világítani, de tagjainak várniuk kellett még néhány évet a sikerig.

Vitézy László 1988-ban bemutatott dokumentumfilmjében, az Úgy érezte, szabadon élben a nyolcvanas évek sztáregyüttese, a Beatrice jelenik meg, sőt a zenekar frontembere, Nagy Feró is megszólal a kallódó, drogproblémáktól sújtott és értékválságban levő fiatalok ügyében, a rezsimet kritizálva. A Beatrice persze más pozícióban volt az évtized végén a nyolcvanas évek elejéhez képest, és Vitézy műve sem a romantikus lázadás jelképeként alkalmazza a koncertfelvételeket, illetve a dalszöveget, amelyet a film címében megidéz. Sőt, egyik kiemelt szereplőjén keresztül árnyaltan mutatja be a rajongói kultúrát is.

Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison halála tulajdonképpen lezárta a hatvanas évek nagy hippikorszakát, Radics Béla pedig éppen akkor hagyott itt minket, amikor világszerte visszaesett a hagyományos rockzene iránti érdeklődés. Misztikus egybeesések? Az idősebbek emlékeznek… A nyolcvanas évek elején beköszöntött az új hullám, amivel még nem volt semmi gond, ám divatzenék, a diszkó, a szintipop és más nyálas irányzatok is szárnyra kaptak, és uralták a zenei piacot. Sok évvel később eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha Radics túlél?