1980. szeptember 5-én Omega-, LGT- és Beatrice koncertet tartottak a Kisstadionban. Édesapám és a keresztapám három cimborájukkal elhatározták, hogy mindenáron részt vesznek az eseményen.

Kelet-Magyarország legdurvább trash piái, bohócnadrág a pályaudvaron, megismételt vendégség az őrszobán ‒ így fesztiváloztunk 1983-ban Miskolcon, a tíz évvel korábbi legendás rendezvény árnyékában. Utóbbin, tízévesen értelemszerűen nem lehettem ott, az évtizedes évforduló tiszteletére megrendezett jubileumi rockfesztiválon viszont igen.

Emlékszem, mennyire vártuk minden évben az LGT-koncerteket május elsején. A Loksi előtt Mini meg a többiek. Balogh „Szivacs” Jenő kezeit képtelenség követni a fergeteges dobszóló alatt. Hatalmas bulik voltak, és amikor az utolsó koncert is véget ért, indultunk át a Budai Ifiparkba.

„Méltatlanul a háttérben ‒ Döme Dezső: dob!” ‒ Hobo gyakran így mutatta be a Hobo Blues Band egykori dobosát a koncerteken. Milyen igaza volt: valóban méltatlan helyzet mindig takarásban lenni, de semmi mással össze nem mérhető érzés dobolni.

Mi a fenét keresek én itt, tök egyedül? Az osztálytársaim feltüzeltek, hogy mekkora buli lesz a Hajógyári-szigeten, aztán egyik sem jött el. Pedig ők a nagy fekete bárányosok. Na mindegy, próbálom jól érezni magam, előremegyek pogózni, ha vége lesz a Bizottság-koncertnek, és eloszlanak onnan a bölcsészek.

1980 őszén még nem voltam tizenkét éves, de bemelegítésképpen a csolnoki kisvendéglő zenegépébe hanyagul bedobtam egy bélást. Életem első koncertjére készültünk – Dinamitra. „Ruhám foltos, ingem majdnem térdig ér” ‒ sokan éreztük akkoriban magunkénak ezeket a veretes sorokat. Bizony kétforintossal működtek a kislemezes jukeboxok. Innen a P. Mobil örökbecsűjének címe is.

„Minden tegnap volt, minden megtörtént”

Utálkozva törlöm a fűbe a tenyerem, de így is gépzsíros marad. A szakik miatt kenik a kerítésre a zsírt, akik itt hordják be a piát, amitől a délutáni és éjszakai váltás fátyolosra issza magát. Muszáj volt kiszöknöm, hiába mentem volna a mesterhez, hogy Tudja főnök, rockfesztivál van, lenne szíves esetleg... Elvégre utál, folyamatosan piszkál a hosszú hajam miatt. Hétfőn meg majd üvölt, hogy némotivát, meg, hogy zecselászutö... De nem érdekel! Évente egy fesztivál, ha akad, ezért azt nem hagyhatom ki!

Most azt húzd Gazsi, hogy egyszer falun, biciklipedált tapostam én! ‒ a másnapos ráivás harmadik Bloody Mary-je közben két barátommal, Luival és Danival elfelejtettük, hogy a kis Budafoki úti kávéházban nem működik cigányzenekar, úgyhogy zenei kíséret híján a capella kezdtünk bele a Cseh Tamás nótába a pultnál egyensúlyozva, a helyiségben tartózkodó műegyetemisták pedig furcsán néztek ordító triumvirátusunkra.

1983-at írunk. A létező (?) szocializmus hanyatlásának, az egypártrendszer fokozatos korrodálásának, a Béketábornak nevezett speciálisan közép-kelet európai kényszer-képződmény szükségszerű felmorzsolódásának időszaka ez. Még nem a reformista Gorbacsov főtitkár trónol a Szovjetunió élén, és az átlagmagyarnak meg sem fordul a fejében, hogy politikai értelemben valamikor itt bármi megváltozhat, főleg a szélirány.

Az utolsó vonattal érkeztem Albertirsára. Csapatba verődve indultunk az éjszakában az ország közepe felé. Kettesével trappoltunk az országút mellett, mint az úttörők. Senki nem mondta, magától alakult így. Egy fiúval mentem, aki Cimbiként mutatkozott be, és mint kiderült, rutinos csavargónak számított. Zseblámpája is akadt, ami nélkül a dorkónkig se láttunk volna.