Az alcímben a szerző megadja immár harmadik könyve besorolását: önéletrajzi ihletésű kortörténeti emlékgyűjtemény. Az alig több mint száz oldalnyi karcsú kötet fejezeteit Sár József fejezetcímeket magyarázó alcímekkel látta el ‒ valódi kedvcsinálóként. A 40 év a dobok mögött egymást követő passzusaiban Sár élete meghatározó szakaszait bontja ki a kezdetektől ‒ amikor nyolcadik általánosban, suli után a magnót bömböltetve utánozták kedvenceiket, a partvisokat használva gitárként. Itt derül ki az is, hogy a szerzőnek már nem jutott „gitár”, viszont maradt egy pár fakanál és maradtak díszpárnák is, vagyis egy „dobfelszerelés”. (Közös szál, hogy engem is a Skorpió együttes iránti rajongás, Fekete Gábor és Németh Gábor ültettek a dobok mögé.)

Hámori Eszter a hazai zenei újságírás közismert és közkedvelt egyénisége, aki pályafutása során koncertszervezői majd menedzseri szerepkörben is ismertté vált. Az első zenei élményeiről, a Queen iránti rajongásáról, egy angliai lemezboltban eltöltött felejthetetlen délutánról, illetve arról is beszéltünk vele, hogy milyen érzés volt világsztárokat kalauzolni a fővárosban.

„Tisztára, mint egy nyugati banda!” Ez jutott eszembe, amikor először láttam a Piramis együttest. Fotón, 1976-ban, úgy emlékszem, a Pesti Műsor hátoldalán. Fantasztikus ingek és zakók, színes sálak, karperecek. Bőrnadrágot még csak Závodi viselt, a többiek farmerban vagy vászongatyában feszítettek, de a választékos öltözékük mellett megfogott az öt nagyon különböző karakter is. A kopaszodó, tekintélyt parancsoló főnök, a vigyori dobos, a markáns arcú gitáros, a szomorú tekintetével szimpatikus billentyűs és a baromi vagány kiállású frontember, aki a „legnyugatibbnak” tűnt a nyugati banda tagjai közül. Természetesen megvásároltam az első kislemezüket (A becsület; Szállj fel magasra!), és böngésztem a rádióújságot, hátha újabb Piramis-nóták bukkannak fel az éterben.

Magyarország legismertebb rockzenekara idén ünnepelte volna alakulása hatvanadik évfordulóját. Bár ez az együttes három tagjának halála miatt sajnos már nem jöhetett létre, a GrundRecords egy monstre életmű-sorozat kiadásával állít méltó emléket az Omegának.

Előkerült nemrégiben egy igen különleges dokumentum, ami nemcsak Syrius-rajongók számára lehet érdekes. Az írás a Nyugat és Kelet, a szabadság és a korlátok közti út metaforája. A nyugati szabadság keleties tapasztalatának lenyomata. A Syrius több hetes hazafelé tartó útján Orszáczky Jackie ugyanis naplót vezetett. Írása egyrészt visszatekintés, másrészt a hajón töltött mindennapokra reflektál. Az Orszáczky életútjával foglalkozó sorozat következő részének középpontjában ez a hajónapló áll.

A Ceaușescu-korszakban magyarországi zenekarok csupán néhány évig turnézhattak Románia területén, 1976 és 1981 között. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kolozsvári középiskolás rockrajongóként épp elcsíptem ezt az időszakot. Igaz, azóta sok víz lefolyt a szőke Szamoson, de még viszonylag jól emlékszem rájuk. Most, bő negyven év után nyugodtan elmondhatom, hogy életre szóló élményt jelentettek. A koncerteket épp a Kis-Szamos partján felépült sportcsarnokban tartották ‒ minden alkalommal zsúfolásig telt az épület.

Tárkányi Tamara nevét 1966-ban ismerte meg a szélesebb közönség, amikor az Idegen utakon című dallal megosztott második helyezett lett a táncdalfesztiválon. Pályája elején együtt énekelt Cserháti Zsuzsával, kísérte az Illés és az Omega is, de az általa előadott külföldi dalokról is mesélt nekünk.

„Basszusgitározni sem tud, mit keres az LGT-ben a Somló?” Ha csak néhány is, de akadtak azért ilyen hangok a szakmában, amikor nyilvánossá vált, hogy a szupergruppként számon tartott zenekar Somló Tamással szándékozik betölteni a Frenreisz Károly távozása után keletkezett űrt.

Negyvenedik születésnapját ünnepli a Hungaria együttes ötödik nagylemeze, amelyről méltatlanul kevés szó esik a hazai rock-diskurzusokban. Pedig – és ez már itt, a cikk legelején kijelenthető – minden rajta közreműködő szerző és muzsikus karrierjének csúcspontját jelenti ez az album. Az Aréna a Hungaria együttes magnum opusa, annak ellenére, hogy nincs olyan hazai lemezbolt, ahol legalább öt (vagy tíz) példányban ne lenne megtalálható párszáz forintért.

Mit akar ez a kis krapek azzal a bazi nagy szaxofonnal? – néztek egymásra az az idő tájt Budapesten mind népszerűbbé váló Omega együttes tagjai, amikor egy 17 éves, kissé esetlen megjelenésű fiú megjelent a próbateremben. A srác nem jött zavarba. „A meghallgatásra jöttem, azt mondták, szaxist kerestek, itt vagyok.” A teremben szinte megállt a levegő.