Magyarországon a rendszerváltozás előtt nem sok állami kiadó foglalkozott popkultúrával kapcsolatos könyvek kiadásával: a klasszikus zenére fókuszáló, onnan alkalmanként kikacsintó Zeneműkiadó Vállalat és a műfajt sokszor bulvárszinten megközelítő Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, amelynek szerepét később az Ifjúsági Rendező Iroda vette át. Sebők János korszakos kultúrtörténeti műveinek (A Beatlestől az Új Hullámig, 1981, Magyarock 1-2., 1983, 1984) megjelenéséig a hazai könyvespolcokról lényegében hiányoztak a műfajjal kapcsolatos fajsúlyosabb kötetek. Bár az állami monopólium lebomlásával az évtized végén sorra bukkantak fel az újabb és újabb vállalkozások, ezek alapvetően inkább mennyiségi, mint minőségi áttörést hoztak ezen a területen is.

Szociológiai mélyfúrásoktól a Csak fiataloknakig

Az új ifjúsági szubkultúráról az első köteteket – talán nem meglepő módon – nem popzenei újságírók (ilyenek nálunk akkoriban amúgy sem léteztek), hanem kultúraszociológusok írták, akik nem annyira az új zenei stílusok, mint inkább az új magatartásformák, jelenségek, életminőségek feltérképezésére tettek kísérletet. Mindenekelőtt Vitányi Iván, aki már 1965-ban a Kossuth Kiadó esztétikai kiskönyvtára sorozatában publikált egy 237 oldalas, A „könnyű műfaj” című könyvet, amelyben ugyan a beat még nem szerepelt, de mondjuk úgy, megágyazott benne neki. Műve első felében Vitányi néhány általános esztétikai probléma összefoglalását adta, majd hosszasan mesélt például a dzsessz és a társasági tánc kialakulásáról és történelmi fejlődéséről.

Nem sokra rá Vitányi köré szerveződött az a fiatal szociológusokból álló kollektíva (Bácskai Erika, Makara Péter, Manchin Róbert, Váradi László), amely elkészítette a beatzenéről szóló, szociológiai felméréseken, kutatásokon alapuló Beat című tanulmánykötetet (1969). Némi túlzással ez lett a magyar beatmozgalom első hiteles kistükre. A könyv sikerében szerepet játszott, hogy valóban fiatal, a műfajjal rokonszervező tudósok mérésein alapult, ráadásul Vitányiék nem féltek a témához igazodó, stílszerűen szlenges szóhasználattól. Ahogy Hernádi Miklós irodalomtörténész írta a Valóság hasábjain: „a könyv példás egyensúlyt teremt a jelenség »különös« és »általános« mozzanatainak leírásában. Szörényi Levente legendás »kézlendítéses« gitárjátékáról, a zenekart kísérő »sleppről« éppoly biztonsággal szól, mint a zenekarok és közönségük társadalmi összetételéről, a beat-mozgalom anyagi vonatkozásairól.”

Vitányi Iván Harmónia a művészetben című ötrészes tévésorozatának felvétele. Balról: Gyurkó László író, Vitányi Iván politikus, Kovács András filmrendező. Fotó: Fortepan / Szaly Zoltán 

Vitányi – aki amúgy hosszasan nyilatkozott Kovács András 1969-es „zenés szociográfiai látleletében”, az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmben is – persze nem az egyetlen reformértelmiségi volt, aki szimpatizált a műfajjal. Ugyanígy tett (más területen) például a filmrendező Jancsó Miklós vagy állandó alkotótársa, Hernádi Gyula, a zeneesztéta Pernye András vagy az író Gyurkó László is. Nem beszélve a szintén szociológus Losonczi Ágnesről – lásd: A zene életének szociológiája, 1969, Zene – Ifjúság – Társadalom (1974) – vagy a későbbi irodalomtörténész, egyetemi tanár Ungvári Tamásról, aki poptörténetileg ugyan mérsékelten pontos, de fontos köteteket jelentetett meg a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján (Beatles biblia. A négy apostol mítosza, 1969; A rock mesterei. Az ellenkultúra kultúrtörténete, 1974; Rock, rock, rock, 1976)

Ungvári Tamás író lemezeket válogat a A rock mesterei című műsorához. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán 

Miközben az emlegetett reformértelmiségiek a beatet megpróbálták beemelni a művészetek panoptikumába, addig a Zeneműkiadó igyekezett kielégíteni az akkori tinédzserek egyik nagy vágyát, és az elsősorban filmtörténettel foglalkozó Fenyves György szerkesztésében 1966 és 1970 között három popkulturális témájú kötetet is megjelentetett (Csak fiataloknak! I., II. és III.) Ezekben a fotókkal gazdagon illusztrált kiadványokban nemcsak a fősodorba tartozó korabeli tánc- és dzsesszénekeseket, illetve velük kapcsolatos történeteket mutattak be, hanem a fiatalok újabb kedvenceit is – így például Elvis Presley-t, a Beatles-t, az Illést vagy Koncz Zsuzsát.

Hasonlóan primer célokat szolgált a Világ Ifjúsága 1968-as Sztárparádé című képes lexikonja, benne mintegy másfélszáz magyar és külföldi táncdalénekes és együttes fényképével, rövid életrajzával. Persze Aradszky László, Poór Péter, Mátrai Zsuzsa, Vámosi János vagy Rita Pavone ugyanúgy megtalálható volt benne, mint Szörényi Levente, az Omega, a Rolling Stones, a Hungaria vagy az előző évben alakult Traffic.

Az enciklopédiák időszaka

Miközben tőlünk nyugatabbra a hetvenes években tucatszámra jelentek meg a műfajjal kapcsolatos értékelők, szociológiai vagy akár politikatörténeti tanulmányok, összefoglalók, addig Magyarországon még mindig újdonságszámba ment minden ilyen jellegű kiadvány. Ez az időszak mindenekelőtt a Magyar Rádióban a Csak fiataloknak! és a Tánczenei koktél című műsorokat szerkesztő, az Ifjúsági Magazinban a pophasábokért felelős Tardos Péter publikációs korszaka, aki ötvenhez közelítve a Zeneműkiadónál sorra jelentette meg a maga sokszor pontatlan adatokkal dolgozó, bár a korabeli könyvkínálatban kétségkívül egyedülálló kiadványait (Beat ’70, 1970; Beat kislexikon,1971; Beat-pop-rock, 1972). Mi több, 1980-ban még mindig versenytárs nélkül adhatta ki a hazai és nemzetközi előadókat egyaránt bemutató Rocklexikont. 

 
Bár ezek nyelvezetén, illetve a bennük lévő adatok pontosságán a szakma gyakorta jókat mosolygott, és a szerző lehetőségeit erősen szűkítette, hogy a terjedelem körülbelül 400 címszóra korlátozódott, a maga idejében a Rocklexikon az egyetlen olyan nyomtatott hazai fórumot jelentette, ahonnan az egyszeri rockrajongó tájékozódhatott.

Amikor Tardos Péter 1982-ben újra publikálta a Rocklexikon javított és bővített változatát, az Ifjúsági Magazin stábja (névlegesen Szántó Gábor, ténylegesen Czippán György szerkesztésében) a Zeneműkiadó égisze alatt megjelentette a Ki kicsoda a magyar rockzenében?, illetve a Ki kicsoda a külföldi rockzenében? című köteteket. Benne többek között Zoltán János vagy Sebők János szócikkei a korábbi összeállítás melléfogásai után felüdülésnek hatottak. Az életrajzi adatokat zömmel maguktól az alanyoktól szerezték be, így jórészt csak az arányok miatt csóválhatjuk a fejünket. Tény azonban, hogy ezek az enciklopédiák kiállták az idő próbáját.

Ezeknek a kiadványoknak az összeállításából már alaposan kivette a részét a rendszerváltozás előtti hazai, könnyűzenei újságírás legnagyobb formátumú alakja, Sebők János. Sőt, 1981-ben a szerkesztésében látott napvilágot a korszak talán legfontosabb popkulturális kiadványa, a Rock évkönyv 1981, ugyancsak a Zeneműkiadó gondozásában. Ez voltaképpen egy progresszív szemelvénygyűjtemény volt interjúkkal, elemzésekkel és tanulmányokkal. Nemcsak az akkori időszak témáiról (beat, blues, rock, Kex, Radics Béla, csöves szubkultúra) adott hiánypótló látleletet, hanem az akkoriban szárnyát bontogató új, fővárosi underground generáció képviselőiről (URH, Európa Kiadó, Neurotic) is jórészt csak itt olvashatott a korabeli nagyközönség hiteles információkat. Az antológiának nem is lehetett sokáig folytatása, amikor pedig lett, abban sem volt sok köszönet.

Balra Sebők János újságíró, szerkesztő, jobbra Schuster Lóránt a P. Mobil együttes vezetője. A felvétel a Fekete Bárányok koncerten készült. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás 

Sebők János nemcsak ezért kulcsfigurája a magyar könnyűzenei szakkönyvírásnak, hanem azért is, mert előbb megírta a populáris zene nemzetközi történetét (A Beatlestől az Új Hullámig, 1981), majd összefoglalta és heroikus munkával rendszerbe szedte a teljes magyar szcénát (Magyarock 1, 1983, Magyarock 2, 1984). Bár az adatokkal sokszor ő sem bánt kellő körültekintéssel, ezekben a méltán hiánypótlónak nevezhető munkákban érzékletes és nagyívű látleletét adta az addigi két évtized legfontosabb hazai könnyűzenei eseményeinek és azok szereplőinek. Ezek a kötetek az akkor felnövekvő újabb nemzedéknek – köztük nekem is – hosszú időre fontos szellemi táplálékul szolgáltak.

Sebők János mindezek mellett összeállított egy kötetet a hatvanas-hetvenes évek legfontosabb budapesti szabadtéri koncerthelyszínéről (Volt egyszer egy Ifipark, 1984), egy másikat a műfaj aktuális állapotáról (Rock ’86, 1986), később pedig könyvet írt Dinnyés Józsefről (A daltulajdonos, 1988), de ezek jelentősége nem is említhető egy lapon a fenti művekével. 

A sokszínűség

A nyolcvanas évek a hazai popkulturális kiadványok terén nagyságrendekkel színesebb és változatosabb minden korábbi időszaknál. A Zeneműkiadónál sorra jelentek meg az amúgy erősen megosztó személyiség, Koltay Gábor kizárólag a Szörényi‒Bródy „univerzumhoz” kötődő dokumentumjellegű munkái (Szörényi–Bródy, 1980, A Koncert-dosszié, 1981, István, a Király, 1984), illetve egyetlen korai elhajlása, a Benkó Dixieland Band story (1982). Ugyancsak ennél a kiadónál látott napvilágot az LGT-ről szóló kötet (Szántó Péter‒Herskovits Iván‒Baróti Éva: És ilyen a Boksz, 1985). Néhány nívósabb visszaemlékezést – például Paulina Éva Szécsi Pálról írt Zenészballada (1986), Vámos Miklós pedig Félnóta (1986) címmel közölt kötetet – pedig a patinás Magvető tett közkinccsé.

Ekkoriban lépett be a populáris zenei könyvek piacára a Lapkiadó Vállalat, bevállalva a szcéna súlytalanabb, de jól eladható kiadványait. Ilyenek voltak például Mola György Amandától Santanáig (1983), Boros Lajos Sakálok (1983) vagy Fenyő Miklós és Tahi Tóth Gábor Jön a… Break, itt a… Break (1984) című kötetei. Aztán az évtized második felében az Ifjúsági Rendező Iroda vette át ezt a kétes hírű stafétabotot, és dobta piacra roppant változó színvonalú köteteit: Boros Lajos Stage Pass – rock&roll kipakolás (1986), Pop múzeum – Anekdoták a hőskortól napjainkig (1986), Ómolnár Miklós R. B. kapitány (1986), Dám László Rockszámla (1987), Ómolnár Miklós A rock napszámosai (1987). 

 
Nem utolsósorban ez az az időszak, amikor az eredetileg sportújságíró, Riskó Géza szinte szakmányban ontotta a felejthetőbbnél súlytalanabb köteteket, legyen szó dzsesszről (Pege Aladár, 1985, Bingó, Benkó, 1985), mainstream popról (R-Go, 1986), rockról (Edda Művek, 1984, 1987), az akkoriban felfutó lakodalmas rockról (Bugyik és kombinék, 1987) vagy a diszkóról (Diszkó A.B.C.D., 1989). Mindeközben a publikációs lehetőségek bővülésével sokan szerzői kiadásban hozták ki azokat a – gyakorta szaftos – visszaemlékezéseket, amelyet akkoriban egyetlen nagy kiadó sem vállalt be: Zalatnay Sarolta Nem vagyok én apáca (1985), Csongrádi Kata Millió rózsaszál (1988), Som Lajos Piramis vádirat (1989).

Mindeközben ezeknél a rajongói lelkületű szakmunkáknál sokkalta fajsúlyosabb művek is születtek. Gondoljunk például Földes László Hobo Sapiens (1989) című nagyívű visszaemlékezésére, vagy Acsay Judit utolsó pillanatban elkészült interjúkötetére a Hogyan készül a popmenedzser? (1990), amely egy Erdős Péterrel készült monstre interjú volt. Ebben a sorban említhetjük Hobo Rolling Stones könyvét (1982), Barna Imre Bob Dylan (1986) című kötetét, a szociológus Sükösd Mihály Beat – hippi – punk (1985) című munkáját, a szintén szociológus Bíró Dávid Ellenkultúra Amerikában (1987) című kötetét, vagy a fotós-újságíró Kőbányai Jánosnak korábban döntően a Mozgó Világ hasábjain olvasható tanulmányait, amelyek Beatünnep után (1986) címmel láttak napvilágot.

A rendszerváltozás előtti évek szintén az enciklopédiák kora. Sebők János 1987-ben az IPV-nél állított össze egy újabb, aktualizált, klasszikus Könnyűzenei lexikont, amely nem sokkal korábban jelent meg, mint ahogy a Zeneműkiadó kihozott egy korszerűbb, sokszerzős változatot. A zömében színes illusztrációkat tartalmazó Képes Rock Enciklopédia szócikkeit Gurály László, Herskovits Iván, Kapuvári Gábor, Nemes Nagy Péter, Sebők János és Szőnyei Tamás jegyezte, és voltaképpen nem lexikon, és nem is enciklopédia, hanem öt nagyobb egységre tagolódó könyv volt, amelynek minden fejezete újrakezdte a betűrendet. Kétségkívül újdonságot jelentett, hogy a Sztárcsinálók című részben a legnevesebb menedzsereket mutatták be, a Rockműhelyek fejezetben a külföldi hanglemezkiadókat járták körbe, az utolsó részben pedig 300 korabeli rockklub nevét és címét közölték. Mindeközben 1987-ben a Lapkiadó Vállalat egy harmadik kiadványt is piacra dobott, amely nem e kettő újabb konkurenciáját jelentette, sokkal inkább friss kiegészítését: Hontvári László és Siklós András Lexikon az újhullámról című könyvéről van szó, ami mintegy megelőlegezte Szőnyei Tamás a Laude Kiadó gondozásában megjelent, Az új hullám évtizede című (1989) korszakos művét.

Mi jött ezután?

A rendszerváltozás előtti évek tehát a poptörténeti könyvek piacán is elhozták a régóta várt mennyiségi bővülés időszakát, ami azonban nem feltétlenül párosult a kínálat minőségi expanziójával. Az 1989 körüli „vadkapitalista” időszakban főként a profitorientált kiadványok számának látványos bővülését figyelhetjük meg, úgy a műfajról, annak előadóiról szóló könyvek, mint a popzenével foglalkozó magazinok és más periodikák területén. Nagyjából ugyanez a piaccentrikus szemlélet jellemezte a kilencvenes éveket is, és majd csak az ezredforduló tájékán jöttek ki sorban azok a mélyebb összefüggéseket feltáró, a napi aktualitásokon túlmutató hazai szerzők által jegyzett műfajtörténeti kötetek (a legfontosabbak: Jávorszky–Sebők: A magyarock története 1-2, 2005, 2006; Jávorszky–Sebők: A rock története 1-2, 2005, 2007; Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, 2005), melyekre évtizedekkel korábban olyannyira szüksége lett volna a szakmának.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

Nyitókép: Beatkorszak-blog montázs.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.