Balatonalmádi, 1962. Képzeljük el. A strandot, a lángost, a krigli lappadt söröket. A hat évvel a nemzet nagy forradalma után a „magyar tenger” partján lubickoló tömeg zsivaját. A rendőrök fürdőruhásokat is szemmel tartó, éber tekintetét. Persze a Balaton, régi nyarakon, ha volt vitorláshajó, ha nem volt, időn kívül esett. A tó tükrét rendszeresen végigborzoló szél a fékezett habzású szabadság fuvallatát hozta. A Balaton saját jogán, a természeti csodaság jogán bármely időben valaminek számított és számít ma is, minden igénytelenségével, bornírtságával együtt. De akkor is: 1962. Egy bénult, fejbe kólintott ország nyara.

A magyar popexport elsősorban koncerteken keresztül működött, mind kelet, mind nyugat felé. Jó néhány külföldi hanglemez is megjelent magyar művészekkel, amelyek legtöbbször az adott országban zajlott fesztiválfellépésekhez vagy rövidebb-hosszabb turnékhoz kapcsolódtak, esetleg az előadó adott országbeli folyamatos jelenlétének voltak köszönhetőek. A Locomotiv GT-nek azonban két nagylemeze is lett egy-egy olyan országban, ahol nem is koncerteztek. Az alábbi ismertetőben ezeket nézzük meg.

Budapest egyik legnépszerűbb koncertező klubzenekara volt a Topó Neurock Társulat az 1980-as évek második felében. Színházi gyökerekkel rendelkezett az együttes: Ivánka Csaba színművész 1982 novemberében alapította meg csapatát a Várszínház műszaki dolgozóival. Ivánka mellett Lakatos „Bétóven” Dezső (szólógitár) és Merena „Sanyó” Sándor (dob) alkották a magot, ők hárman mindvégig, tehát az 1992-es megszűnésig tagok maradtak. Az évek során a Topóban játszott Zsoldos Tamás, Pribil György, Román Péter, Patai Tamás és jó pár további zenész is.

Nemrégiben megkerült a magyar rockzene Szent Grálja, Radics Béla gitárja. Ha van ikonikus tárgya a hazai rockzenének, akkor az Radics bikanyakú, bikaszarvú SG alakú, bordó Gibsonja. 1987 körül veszett nyoma, sokan próbálták az elmúlt harminc évben előkeríteni, nemrég pedig sikerült. Új tulajdonosa nem dugdossa, nem kezeli titkos és elérhetetlen tárgyként, a facebookon egyre szaporodnak a hangszerrel készült közös rajongói fotók.

Az Omega együttes (1970)

Pár zlotyit ejtek a hajléktalan markába az egyik krakkói terecskén, valamit motyogok magyarul, mire a kócos hajú és itt-ott erősen maszatos férfi arca felderül, ujjaival győzelmi jelet formáz, és úgy mondja: Omegaaaa!!! Ugyancsak Krakkó, szilveszter előtti nap. A hostel portása idősebb, joviális szakállas férfi. Amikor kiderül a nemzetiségem, ragyogó szemmel sorolja a magyar zenekarneveket, élükön az Omegával. Majd megkérdezi, mi a helyzet Zalatnay Cinivel. Most már jobban van, hogy kiengedték a börtönből, mondom. Szavaimat döbbent csend fogadja, a férfi tekintete ponyvává válik, amit az elmúlás bánata feszít szélesre, hogy azon a tovatűnt ifjúság legszebb képsoraiból montázsolt keserédes videoklip peregjen le.

Waszlavik László a magyar alternatív zenei színtér egyedi színfoltja volt. Jó néhány művésznevet vett fel, amelyek közül időnként tetszés szerint használt néhányat, íme a nem teljes kollekció: Gazi, Gazember, Petőfi, Velorex, Ulmann Mónika, Sámán, Szabadcsapat, Lovag.

1982-től évtizedeken át működtette  – jobbára egyszemélyes felállásban – saját magáról elnevezett zenekarát, amelyben időnként más zenészek és vokalisták is felbukkantak. Gazi szerzőként is jegyezte a teljes repertoárt. Magyar és balkáni népzenei motívumok keveredtek punkos és új hullámos ritmusokkal, hogy egy sajátos, egyszerre szürreális és tradicionális témájú szerzői szövegvilág terméseit kísérjék. A nyolcvanas években Global Shaman volt a fedőneve a produkciónak, amellyel Gazi Nyugat-Európában húsz sikeres koncertet adott. A dalokat házi stúdiójában folyamatosan rögzítette, és több magánkiadású kazettát is megjelentetett. A Waszlavik-kazetták a kilencvenes években a hazai alternatív zenei kínálat népszerű darabjainak számítottak.

Fürdőruhás fotó Kubából. Borítótervek, mosoly, koncentráció. Régi stúdióbelsők, elkapott pillanatok. 450 felvétel. Rengeteg pillanat egy unikális énekesnő életéből, amik a személyesen túlmutatva több hosszú korszakról is mesélnek. A magyar beatzene születésétől egészen napjainkig. 

Ahogy a műfajt, amiben Koncz énekel (Tánczene? Nem. Sanzon? Nem. Fura dzsesszfajta? Nem. Ahogy ő fogalmaz, leginkább „költészet, dalban elénekelve”) nehéz kategorizálni, úgy ez az album is nehezen írható körbe. Hanglemezről hanglemezre halad a könyv, ezzel is hangsúlyozva, hogy fókuszában alapvetően és elsősorban az életmű áll, az eddigi pálya dokumentumai és tanulságai. A lemezek és szereplések sora kapcsán merülnek fel az arcok, a helyek és a hangulatok.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nemcsak kiadóként, hanem külkereskedőként is monopolista volt a magyar hanglemezpiacon. Kizárólagos export-import jogokat élvezett, amikkel igyekezett hasznosan sáfárkodni. Évtizedeken át az egyik legnagyobb volumenű együttműködés a Szovjetunió szintén monopolista lemezcégével, a hazai szemmel gigantikus cégbirodalomnak tűnő Melodijával folyt. A forgalom kölcsönös szegmensét a komolyzenei lemezek tették ki, amiket mindkét országban megvettek. A rockzene ügyében már más volt a helyzet, hiszen itthon is komolyan vehető szovjet előadók híján a lemezimport természetesen elhanyagolható volt. Nem úgy az export, amire a szovjet vevőknek óriási igénye volt. Elvégre a magyar – és más „vasfüggönyön inneni” – rockzenészek az ő számukra gyakorlatilag teljesen elzárt, ezért misztikusnak tűnő Nyugat hírnökei voltak. Így az export mennyiségének tulajdonképpen nem a kereslet, hanem a magyar gyártókapacitás, illetve a szovjet kereskedő partner önmérséklete szabhatott határt, hiszen az óriási ország piaca még az ottani vevők szerényebb anyagi helyzete mellett is nagyon nagynak számított.

A Mini együttes (Tabán, 1972)

Török Ádám a hazai dzsessz-blues-rockélet legendája tavaly töltötte be hetvenedik életévét. A fuvolista-énekes-zeneszerző 1948. január 12-én született Budapesten. Gyerekként tanult meg fuvolázni, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz-tanszakának előkészítőjére járt. 1965-ben kezdett el zenekarozni, még gimnazistaként. 1968-ban alapította meg a progresszív dzsessz-rockot játszó Mini együttest, mely a magyar színtéren, ebben a kategóriában a legismertebb és legsikeresebb csapat lett. A zenekar 1971-ben teljesen megújult, Ádám mellett Papp Gyula billentyűs, Német „Nemecsek” Tamás dobos, és Nagy István basszusgitáros alkotta a Minit. Az új formáció tavasszal már az Illéssel koncertezett egy ORI-műsorban, arról a koncertsorozatról tavaly decemberben jelent meg nálunk egy írás. Az újszerű, bonyolult zenéjük ellenére országosan ismertek lettek. 1971 nyarán, az Illés-turnét követően az LGT-vel léptek fel, most ezt az időszakot elevenítettük föl Ádámmal. 1972-ben sikerrel játszottak Keith Jarrett előtt a Videoton Interjazz Fesztiválon, és még ebben az évben a Hanglemezgyár megbízást adott nekik két kislemez elkészítésére, ezeken a Gőzhajó, a Délelőtt, a Halványkék gondolat és a Ne félj című dalok szerepeltek. Nagylemez készítésére ebben az időszakban nem kaptak lehetőséget. A csapat ekkor a Syrius mellett a magyar rock legszínvonalasabb zenéit játszotta. 1973 elején újabb kislemezük jelent meg, ezen a Sirályok és a Kereszteslovag szerepelt.

Hímer Bertalan Paya:
Előző alkalommal az Illés-Mini turnéjáról beszélgettünk. Akkor már említetted, hogy az LGT is felkért titeket játszani.  Az LGT 1971 áprilisában alakult.  Mikor jött tőlük a felkérés, már az Illés-turné alatt vagy csak utána?

Török Ádám:
Az első buli júniusban volt az LGT-vel. Már az első koncertjükön, Devecseren is mi játszottunk előttük. Lauxék kiválasztottak minket, hallottak az Illésékkel. Játszottunk az Erkel Színházban és egyéb kiemelt helyszíneken is, marhára berobbantunk a köztudatba. Egyébként azért volt jó a Minit felléptetni akkoriban, mert teljesen más zenét játszottunk, mint a korabeli zenekarok. Gitár nélkül, progresszív rockzenét, magas színvonalon.

„Izotóp? Tele van a ti fejetek minden marhasággal!” – mondja az egyik kulcsjelenetben a szép és fiatal Vándor Éva játszotta Zsozsó apja a lányának és az alig huszonéves Gálffi László alakította Varjú „Kánya” István teherautó-sofőrnek. Hogy pont az izotóp hogy jön ide? Az úgy, hogy hetvenes évek elején-közepén, amikor Bertha Bulcsú író és Zsombolyai János rendező-operatőr A kenguru című kultuszfilmje készült, javában épülgetett a paksi atomerőmű. A magyar szocialista nagyipar aktuális szeme fénye ilyenformán nem fő-, de mindenképpen fontos szerephez jutott a műben. Ebből kifolyólag merülhetett fel, mintegy a történet mellékszálaként, hogy Varjúnk akár izotópsofőrként is kereshetné kenyerét.