Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester, Várkonyi Mátyás a nagyközönség számára talán a Generál és a Rockszínház idején írt dalairól lehet a leginkább ismert. A vele készült interjúnkban felidéztük a zenei indulását, a tinédzserként verbuvált ZéGé-zenekar formálódását és az első Ki mit tud?-szerepléseket. Megtudtuk a Mikrolied vokál nevének eredetét, valamint azt is, hogy milyen volt Kocsis Zoltánnal radírfocizni, illetve, hogy ki tépett szét egy koncert hevében egy hivatalos ORI-engedélyt.

„Végérvényesen valami elveszett” – énekelte D. Nagy Lajos a Bikini 1987-es, Mondd el című nagylemezén. És valóban, a hazai rockzene 1972–73-ban hatalmas törést szenvedett el; a releváns zenekarok közül csupán a Bergendy és a Generál kapott lehetőséget nagylemez készítésére: a Syrius, a Theatrum, a Rákfogó, az Interbrass, a Mini, a Non-Stop, a P. Mobil, de még a Taurus sem adhatott ki lemezt. Pedig a „bika jegyében” született szupergrupp is tökéletesen szinkronban volt a nemzetközi vonallal: a Deep Purple ebben az évben ért a zenitre a Machine Head albummal, valamint minden idők egyik legjobb koncertlemezével, a Made in Japannel.

A könnyűzene ma ismert formájában szerintem nem alakult volna ki, vagy jóval kisebb hatást gyakorol a világra, ha a terjesztését, terjedését segítő eszközök nem születnek meg, és olykor egymásra kölcsönhatást gyakorolva nem fejlődnek egymással párhuzamosan.

A Lányok, asszonyok című folyóirat – a Szovjetszkaja Zsenscsina című lap magyar nyelvű kiadása – és a Pesti Vigadó közös szervezésében 1983 és 1988 között megrendezett Slágerbarátság fesztivál a szovjet dalok seregszemléje volt magyar nyelven, hazai előadók tolmácsolásában. A cél pedig? A két ország könnyűzenei kapcsolatainak erősítése, valamint a szovjet szerzemények magyarországi népszerűsítése.

A Kádár-korszakban nemcsak a rockzenével, de a rockot önkifejezési eszközként használó színházzal is lehetett lázadni, vagy legalábbis kifejezésre juttatni többek között olyan eszméket, véleményeket, amelyekért a rendszer nem igazán lelkesedett.

Király Tamás ruhaszobrász és akcióművész első. 1983-as divatbemutatójának Rejtett divat volt a címe. Király életét, művészi pályáját tulajdonképpen végigkísérte a divat finom elrejtőzése. Nem a klasszikus értelemben vett divattervező, még csak nem is jelmeztervező volt. Neve összefonódott a színházzal, a performanszművészettel és az underground zenével.

Amíg 1983-ban a Szörényi–Bródy szerzőpáros az István, a király megalkotásával foglalatoskodott, Tolcsvay László megírta, és természetesen a Fonográf együttes közreműködésével rögzítette első szólólemezét, mely a Várd ki az időt címet kapta.

Az 1960-as évek első felében Magyarországon nem volt zenei szaksajtó, pláne internet vagy Facebook, és semmiféle polgárjoga nem volt a könnyűzenének. De akkor is voltak fiatalok, nyugati kulturális csatornák – például a Szabad Európa Rádió vagy a határokon átcsempészett külföldi lemezek –, és szinte egyik napról a másikra kirobbant egy hatásaiban máig tartó kulturális forradalom.

A világ- és zenetörténeti véletleneknek köszönhetően a nyolcvanas évek számos emlékezetes dolgot produkált. A szocializmus szorításának enyhülése, a new wave felfutása, vagy a vállalati klubélet kifulladása lehetőséget teremtett a kvázi piaci alapon működő diszkóklubok létrehozására. Ez történt Szegeden is, ahol e korszakban több ilyen intézmény működött. A Tisza Gyöngyéhez, a Szőke Tisza hajóhoz, a JATE Klubhoz hozzávehetjük ugyanis a fénykorát pár évig élő SZOTE Klubot is.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) 1951. május 24-i megalakulásától monopolhelyzetet élvezett, ebből fakadóan a pártállami ideológiának száz százalékig meg kellett felelnie. Vezetője, az 1965. február 15-én Fehérvári Jenő helyére kinevezett Bors Jenő igazgató, aki egészen 1990-ig, a rendszerváltásig vezette a céget. Bors tökéletesen megfelelt a kádár-aczéli elvárásoknak, miszerint a cenzúrát hatékonyan kell gyakorolni úgy, hogy közben a vállalat profittermelő tevékenysége[1] ne sérüljön.