A Fekete-tó legendája című rock-balladát (néhol rock-operaként, rockjátékként vagy musicalként említik) 1973-ban mutatta be a rádió. Ahogy az egy évvel később műsorra tűzött Holnaptól nem szeretlek esetében, úgy itt is a Gemini zenekar biztosította a zenei kíséretet, a dalszövegeket pedig Huszár Erika írta.

Az alábbi írás a rock and roll, a beat, a hard rock, a punk és a new wave korszakok jellemző stílusváltozatait, meghatározó előadóit, együtteseit, zenei szakembereit mutatja be. A korszakok popkulturális jellemzőivel, az angolszász és a magyar zenei világ különbözőségével, a korszakhatárok kijelölésével összefüggéseiben tárgyalja a tömegmédia és a szórakoztatóipar szerepét is, benne a fejlődő lemezipar sajátosságait. Arra is megfogalmaz válaszokat, hogy milyen változásokat hozott a rock a könnyűzenében, illetve beszélhetünk-e egyáltalán hazai rock and roll korszakról.

„Mindig higgadt volt és mértéktartó, mintha azt akarta volna másoknak megtanítani, hogyan szabályozzanak szépen egy vulkánt, miközben benne izzott, és várta, hogy kitörjön” – írja A jazzprofesszor című regénye címszereplőjéről Szántó T. Gábor. A zongoraművész, zeneszerző és zenetörténész Gonda János személyes harcait és a hazai dzsessz elfogadásáért vívott küzdelmét bemutató kötet izgalmas epizódokat láttat a Kádár-korszak politika- és kultúrtörténetéből is.

‒ Jó estét! Maradjanak a helyükön, senki sem megy sehova, igazoltatás kezdődik, személyi igazolványokat egyenként kikészíteni, és az asztalokra helyezni. Ezzel a nem túl szívélyes felszólító mondattal kezdődött az a főleg zenés szórakozóhelyekre, italmérésekre fókuszáló összetett rendőrségi akció, melyet a köznyelv razziának nevezett a hatvanas-hetvenes években.

Viszonylag ritkán készülnek Magyarországon hagyományos értelemben vett filmmusicalek, mint az Óz, a csodák csodája, az Ének az esőben, vagy a közelmúltból a Wonka és a Wicked. Ennek az lehet az oka, hogy egyrészt költséges zsánerről van szó, másrészt nálunk a vígjátéknak és a melodrámának van nagyobb filmtörténeti hagyománya.

Túlzás nélkül állítható, hogy megnyitásától 26 évvel ezelőtti leégéséig – amit állítólag egy elektromos karácsonyi gyertya okozott – a Budapest (Nagy) Sportcsarnok, azaz a BS volt a hazai rendezvények és koncertek csúcshelyszíne. És túlzás nélkül állítható az is, hogy Kövér Péter, aki a kezdetektől a füstölgő végig művészeti vezetője volt a háznak, legalább annyira különleges szereplője, szemtanúja és formálója a magyar rockkorszaknak, mint maga a legendás műintézmény.

A romániai magyar Ifjúmunkás Matinék (délelőtti műsoros rendezvény) kezdetét 1967. március 26-tól számíthatjuk, amikor Matekovics János az Ifjúmunkás folyó­irat (A romániai KISZ Központi Bizottságának magyar nyelvű lapja) szerkesztője megszervezte Marosvásárhelyen az első, a fiatalok erkölcsi nevelését szolgáló rendezvényt. Ezt követték a külön­böző tartományi és rajoni találkozások az ottani fiatalokkal.

A kádári konszolidáció és konszenzus ígéretének jegyében a hatvanas évek magyar filmművészete számos optimista és reményteli cselekvő vagy kérdező filmet termelt ki magából. A fiatalokról (Szabó István: Álmodozások kora, Apa, Gaál István: Sodrásban) vagy a középnemzedékről (Jancsó Miklós: Oldás és kötés, Herskó János: Párbeszéd) szóló történetek hősei egyaránt aktív, tetterős, cselekedni vágyó karakterek, akik hittek benne, hogy jobbá lehet tenni a világot (a rendszert).

Sokszor eszembe jut Presser Gábor egy régi története, és mindig nagyon mosolygok rajta. Egy tévéműsorban mesélte sok évvel ezelőtt. Kerestem a neten, mert nem minden részletére emlékszem, de nem találtam meg. Szóval a lényeg, hogy az LGT a Szovjetunióban koncertezett, és valamelyik helyszínen a betervezettnél csak egy órával később tudtak kezdeni.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszak sok tekintetben megváltoztatta nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését és a hazai közéletet, de a kultúrpolitikát is. Utóbbi vonatkozásában talán a legjelentősebb, hogy – okulva a Rákosi-rendszer törvénytelenségei következtében a társadalomban keletkezett feszültségek 1956-os drasztikus levezetéséből – a korábbi „két T” (támogatás, tiltás)[1] helyett bevezették a „három T” elvét, helyet adva a „tűrt” kategóriának is, amelyet szürkezónaként a másik két halmaz közötti átmeneti, képlékeny, ámde annál népesebb táborként értelmezhetünk. Az új kultúrpolitikai hozzáállás egyértelműen korszakhatárt jelöl ki a magyar művelődéstörténetben, mivel létrehozott egy olyan lehetőséget a nem marxista művészeknek, amellyel őket sem zárták ki teljesen az alkotó tevékenységből és az első nyilvánosságból, amire az 1956 előtti időkben nem volt példa a Rákosi-rendszerben.