1980 forró nyara volt. A játszótéri focizásban kitikkadt fiúcsapat a kilencemeletes panel lépcsőházában keresett menedéket. Leginkább a harmadik szinten ültek le, mert ott laktak a lányok... Igaz, ők a Hungariát szerették, de egy napon ismeretlen, dallamos rockzene szűrődött ki az ajtajuk alatt.

Egy fesztivál, amely nem is volt fesztivál. De mégis úgy beszéltek róla. Sőt: woodstocki élményt vizionáltak hozzá. És egy horrorfilm, amelyet leforgattak, de soha nem került a mozikba. Vajon mi a közös ezekben a látszólag egyáltalán nem összefüggő, de külön-külön is elég különös dolgokban? Pilisborosjenő, Fenevad Fesztivál, 1983. augusztus 13. Vigyázat, nagyon hosszú tartalom!

Az Illést és az Omegát elemző könyvei után Majnik László zenész, kritikus és esztéta a napokban megjelent, harmadik kötetében Fenyő Miklós zenei munkásságát tekinti át a Syconortól a Hungariáig. Pontosabban a Modern Hungariáig.

Az amerikai Ludwig márka az egyik legpatinásabb név az ütőhangszerek világában. Története 1909-ig nyúlik vissza, amikor a német bevándorló Ludwig család második generációs fivérei, William F. és Theobald megalapították dobokat előállító üzemüket és üzletüket Chicago városában.

Egy picit fiatalabb vagyok, mint a „Nagy Generáció”, de a lemaradásomat hamar behoztam azzal, hogy korábban kezdtem a zenehallgatást, mint úgy általában az akkori fiatalok. Tízévesen azzal okoztam fejfájást a családomnak, hogy a Deep Purple Fireball nagylemezét kértem karácsonyra. Hála a Rózsavölgyi Zeneműbolt előtt ténykedő neppereknek, a Jézuska megoldotta a beszerzést, és hetvenegy telén karcosra hallgathattam a korongot Tesla típusú, mono lemezjátszónkon.

Bosszút állunk! De még milyen bosszút! – forrt bennünk a düh, izzott a vérünk, dühösen dobbant a lábunk. Úgy meneteltünk át öten, középiskolás diákok a város hídján, hogy a békés éjszakára készülődő építmény alatt még a Tisza is rémült hullámokat borzolt, talán a halak is riadtan kerestek maguknak menedéket. Pedig nem nekik kellett volna pánikba esniük, hanem egy bizonyos Locomotiv GT nevű zenekar összes tagjának. Mind áruló! – döntöttük el megalakulásukkor, és ez a véleményünk mit sem változott, amikor megvettük a jegyeket első szegedi koncertjükre. Az árulókat pedig meg kell büntetni. Füttyszóval, bekiabálással, talán még féltéglák bedobálásával is meg kell alázni, egészen addig, amíg le nem takarodnak az újszegedi szabadtéri színpadjáról, és nem menekülnek loholva a városból, futásukat megvetés kísérje.

Barta Tamás a Syconorban kezdte, tagja volt az induló „Nagy” Syriusnak is, életében idehaza tíz nagylemezen és tizenhat kislemezen is szerepelt a Hungariával és az LGT-vel, majd 1974-ben elhagyta az országot. Az akkor közkeletű fogalommal élve: disszidált.

Jelentkezett nálam egy pályázatíró és engedély kért, hogy a megjelent könyvemből publikálhasson egy fotót. Olvasom a pályázatát, hogy a hatvanas években milyen zenés helyekre járt: Rózsa Ferenc Művelődési Ház, Eötvös Klub, Kinizsi utca, Danuvia, Egyetemi Színpad.

A május 8-án, az NKA Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramjával és a Hangőr Egyesülettel közösen meghirdetett pályázatunkban a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekből származó koncerttörténetek megírására biztattunk benneteket.

Apám fél órán belül már legalább a nyolcadik Fecskéjét szívta, de ezt leszámítva nem mutatta jelét, hogy szétvetné az ideg. Délelőtt érkezett haza a Szovjetunióból, nem tudom hány órát vonatozott, de szó sem lehetett a hosszú és fárasztó út kipihenéséről, mert este az Edda Művek lépett fel a falunkban, Görbeházán. Persze, ez a tény még nem sarkallta volna arra, hogy már késő délután ott tüsténkedjen a kultúrházban, az azonban igen, hogy ő volt az igazgató.