Tárkányi Tamara nevét 1966-ban ismerte meg a szélesebb közönség, amikor az Idegen utakon című dallal megosztott második helyezett lett a táncdalfesztiválon. Pályája elején együtt énekelt Cserháti Zsuzsával, kísérte az Illés és az Omega is, de az általa előadott külföldi dalokról is mesélt nekünk.
Hogy került közelebb a könnyűzenei élethez?
Kezdetben dolgoznom kellett, hogy eltartsam magam. Voltam berendező a televíziónál, két műszakban gépkönyvelő a Központi Statisztikai Hivatalban, végül anyagkönyvelő lettem az Autóbusz Vállalatnál. Amikor ez utóbbi helyen gépírásra köteleztek, elegem lett, és szerencsém volt, mert egy másik kolléganőmmel együtt ‒ aki szintén énekelt ‒ felkértek az Astoria bárjában zenélő Herrer Pálék, hogy lépjünk fel velük a szórakozóhely megnyitóján. Ez nekem olyan jól sikerült, hogy több hónapra ottragadtam. Mindössze annyi dolgom volt, hogy éjfélkor elő kellett adnom három dalt, úgyhogy előtte másutt is tudtam haknizni. És mindeközben több tanárnál is képeztem a hangomat. Emellett az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) stúdiójába is jártam négy évet. Ott 1961-ben sikeresen letettem az előadói vizsgát, és ezzel jogosítványom lett arra, hogy vendéglátóhelyeken, éttermekben, bárokban, lokálokban vagy cukrászdákban énekeljek. Így kerültem többek között olyan nívós szórakozóhelyekre, mint az EMKE, a Savoy, a Margitsziget, ahol Rózsahegyi Marikával léptem fel, illetve a Halászbástya és a Hilton Szálló, ahol pedig Cserháti Zsuzsával osztoztunk a színpadon.
Mit kellett produkálni az OSZK-vizsgán?
Először zeneelméletet kérdeztek, majd ennek sikeres abszolválása után a negyven-ötven dalból álló listámból bármit kérhettek tőlem. A vizsga sikerességéről azonnal tájékoztattak, így nem kellett sokáig izgulnom. Ennek következtében ekkortól már hívtak fellépni különböző vendéglátó- és szórakozóhelyekre. Ennél is egy szinttel feljebb kerültem viszont, amikor bejutottam a Magyar Rádió stúdiójának képzésére 1964-ben, ahol mások mellett Toldy Máriával és Bakacsi Bélával jártam egy csoportba. Itt Balassa P. Tamás tanított – aki a táncdalfesztiválokon vezényelt is, sőt egyik dalát el is énekeltem ezen a fórumon –, sokat korrigált az órákon mindenkit, de ezt mindig empátiával tette.
Forrás: slagermuzeum.hu
A képzés nem volt hiábavaló: számos rádiófelvétel készült velem, amiket általában a negyedévenként megrendezett rádiós vizsgákon rögzítettünk, egyfajta vizsgadal gyanánt. A legelső ilyen megmérettetésen előadott számom annyira megtetszett Komjáthy Györgynek, hogy kiajánlotta külföldi rádióadóknak. Az általam felénekelt dalok között voltak külföldi szerzemények is, amelyek korábban nagy sikert arattak különböző fesztiválokon, más-más előadók tolmácsolásában. Így például a Dio, come tiamo, amelyet a San Remó-i fesztiválon Gigliola Cinquetti adott elő, és meg is nyerte vele a versenyt.
Az ORI-vizsgát is ezekben az években rakta le?
Egy kicsit később, ami összefüggésbe hozható az 1966-os táncdalfesztiválon elért második helyezésemmel. A korábban letett OSZK-vizsgám sokkal nehezebb volt, mint az ORI-megmérettetés, mert előbbin még bizonyítanom kellett, míg utóbbin már ünnepelt sztárként kezeltek. Egészen a táncdalfesztiválos sikeremig nem volt szükségem ORI-vizsgára, míg innentől kezdve országjáró turnékban vettem részt, amit az Országos Rendező Iroda, vagyis az ORI szervezett. Ezért aztán felkértek, hogy szíveskedjek letenni a vizsgájukat, amit lényegében úgy szerveztek meg, hogy csak formalitás legyen, hiszen már bizonyítottam a táncdalos versenyen. Megkaptam az ORI-engedélyt is, minek következtében már százötven forintot is kaphattam fellépésenként.
Hogyan alakultak a táncdalfesztiválokon való szereplései?
Említettem már, hogy 1966-ban megosztott második helyezést nyertem a táncdalfesztiválon, Zalatnay Saroltával egyetemben. Én egy Lovas Róbert-szerzeményt énekeltem, az Idegen utakon című, zseniális dalt. Ezzel a számmal aztán sikert sikerre halmoztam, még külföldre is eljutottam vele, Katowicében egy tévéshow-ban is felléptem 1968-ban.
Egyébként 1966-ban énekeltem még ezenkívül egy Majláth Júlia-számot is Nem is szeretsz címmel, amit az Atlantis együttessel adtam elő, de a kettő közül egyértelműen az előbbi volt a nyerő. Szerettem ezt a nótát, rajtam kívül nem énekelte senki más, csak Koós János. 1967-ben a Nem futhatsz el című dallal indultam a versenyen, amit a Bakos Géza–Fülöp Kálmán kettős jegyzett, de ezzel nem kerültem dobogóra, ahogy 1968-ban sem az Auth Ede–Halmágyi Sándor-féle Álmaimból ne űzz tréfát! című számmal. Utóbbiról még most is azt mondom, hogy hatalmas nóta, nagy hangterjedelem kell hozzá, ami hála Istennek nekem megvolt, de nem került a döntőbe. Megkockáztatom, hogy nagyobb képzettség kellett hozzá, mint a sikeres 1966-os dalomhoz.
Lovas Róbert ezután nem sokkal disszidált. Volt ennek hatása az ön karrierjére?
Persze, a rádió vagy három-négy évig nem játszotta a dalait. Ez nekem sem tett jót, de a saját fellépéseimen azért énekelhettem az Idegen utakont. A továbbiakban aztán már nem volt annyira szoros együttműködés közöttünk, még akkor sem, amikor már feloldották az ellene alkalmazott szilenciumot. Néhány éve még találkoztunk is egy társaságban, de alig akart megismerni.
Kikkel lépett fel a legtöbbször?
A táncdalfesztiválokon szereplők nagyon hamar felkapottak lettek, még divatbemutatókra és a Budapesti Nemzetközi Vásárra is el kellett mennünk énekelni az ORI szervezésében. Sokszor szerepeltem együtt Németh Józseffel, Bencze Mártával, Ambrus Kyrivel és Toldy Máriával. Maritól még pályánk elején kaptam két fellépőruhát, mert nem volt pénzem új dresszre akkoriban.
A fellépésekre visszatérve: az ORI kötelezte az immáron befutott énekeseket, hogy lépjenek fel beatzenekarokkal együtt, és a beatesektől is elvárták, hogy kísérjenek le minket. Így énekeltem mások mellett az Omegával, az Illéssel és az Atlantisszal. Hiába a stíluskülönbség, velük is szerettem dolgozni, főként a Syconorral. A legjobb kapcsolatban azonban Záray Mártával és Vámosi Jánossal voltam annak okán, hogy zongoristájuk nagyon sokáig komolyan udvarolt nekem, így aztán szinte minden este ott vacsoráztunk náluk, nagy halászlé partikat csaptunk. Miután János meghalt, sokszor átmentem Mártához, hogy beszélgessünk.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Szerző: Csatári Bence
Nyitókép: Csákvári Zsigmond
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
