1980 őszén még nem voltam tizenkét éves, de bemelegítésképpen a csolnoki kisvendéglő zenegépébe hanyagul bedobtam egy bélást. Életem első koncertjére készültünk – Dinamitra. „Ruhám foltos, ingem majdnem térdig ér” ‒ sokan éreztük akkoriban magunkénak ezeket a veretes sorokat. Bizony kétforintossal működtek a kislemezes jukeboxok. Innen a P. Mobil örökbecsűjének címe is.
A sárisápi lepukkant művházban valahogy rögtön otthon éreztem magam a hasonló kinézetű, de idősebb társaim között. Valami őserő jött le a színpadról, ahogy Vikidál a „sledgehammer”-rel püfölni kezdte a mikrofonállvány mellé készített vaskorongot. Máig nem értem, vajon hogy bírta ki a színpad? Később aztán sorra jöttek a hasonló megmozdulások a dorogi Mukiban, ahol azokban az időkben komoly rockzenei élet folyt. A legtöbb koncertre úgy szöktünk meg otthonról, hogy a szüleink nem is sejtették, merre járunk. Annak idején még nem este kilenckor-tízkor kezdődtek a hangversenyek.
Egyszer egy Korál-koncertre nagyon korán érkeztünk, és a szervezők valamiért beengedtek minket, pisiseket. Balázs Fecó ‒ elmaradhatatlan sapkájában ‒ épp a Hammondját állítgatta, amikor meglátott minket. Odahívott beszélgetni. Viccesen rákérdezett, otthon tudják-e, hogy itt vagyunk. Az unokaöcsém gondolkodás nélkül rávágta: persze ‒ talán attól tartott, Fecó elárul minket. Szép lassan rákaptunk a zene ízére és nyári szünetben az elsötétített szobában a szekrény méretű rádiós lemezjátszó gombjait zongorabillentyűként püfölve, vagy kezünkben seprűkkel ugráltunk az éppen beszerezhető lemezekre. „Minden perc egy nehéz nap, minden nap egy hosszú év”. Új kedvencünk az Edda volt.
A jelmezbálban pedig Piramisnak öltöztünk. Természetesen én voltam Révész Sándor. Nem volt nehéz dolgom, mert a hajam akkor már kicsit hosszabb volt, felvettem egy öltönymellényt és kész volt a frontember. Szegény „Som Lajos” rosszabbul járt. Az ő fejére úszósapkát húztunk és a szomszéd fodrásztól beszerzett hajat ragasztottunk rá két oldalról, az arcára pedig valami ‒ mint utólag kiderült ‒ nehezen lemosható ceruzával szakállat rajzoltunk. Aztán belecsaptunk: „Fáradt vagy és úgy érzed, hogy széjjel tép a szél…” Ma már nem tudom, mit hallott az egészből a meglepett publikum, mert a dal egy lemezjátszóról szólt, mindenféle hangosítás nélkül. Az iskolai őrsünk neve is Piramis volt, az indulónk pedig az Őszintén akarok élni, amit minden akadályversenyen teljes átéléssel el is énekeltünk, a tanáraink legnagyobb megelégedésére. Ennek a szövegébe a szocialista erkölcsök szerint sem lehetett belekötni.
1981 késő tavaszán aztán olyan hírek kezdtek szállingózni a környéken, amit nem akartunk elhinni: rockfesztivál lesz Dorogon, a Schmidt villánál! Természetesen mind be voltunk sózva, és izgatottan készültünk a nagy napra. Volt, akit hosszas könyörgés után elengedtek ‒ én közéjük tartoztam, talán mert a szervezők között volt az unokanővérem is ‒, volt, akit nem. Ők vagy kénytelenek voltak otthon maradni, vagy elszöktek, hogy velünk tarthassanak. Viszont a szerencsések sem mehettek ám akármilyen ruhában. A szülők ragaszkodtak valamilyen konszolidált gúnyához, ezért már előző nap kicsempésztük a szűkített nadrágjainkat, hosszú ingjeinket és a Csolnok határában található, akkor még nyitott homokvasúti alagútban elrejtettük őket. Kiszúrtuk a fülünket és „ziherejsztűt” raktunk bele, az inget pedig teleraktuk mindenféle zenekari jelvénnyel. Cuki kis, 13-14 éves csövesek lehettünk.
Már nem emlékszem, hogyan kerültünk a fesztiválra, de nagy valószínűséggel nem a menetrend szerinti busszal, mert akkor egy jó szándékú ismerős biztosan jelentett volna minket a tanárainknak vagy a szüleinknek. Az iskolában azt is meg akarták szabni, hány centire szűkíthetjük a nadrágjainkat ‒ mi persze nem tartottunk be. A helyszínre érkezve nem hittünk a szemünknek. Ennyi fiatalt egy helyen még sosem láttunk, de a szervezők sem számítottak ekkora létszámra. Az egyik legmulatságosabb jelenetre máig emlékszem. Egy kissé kapatos srác egy hatalmas bőrönddel a kezében lófrált a fesztivál területén kívül, egy óvatlan pillanatban aztán a bőrönd kinyílt, és a teljes tartalma a földön kötött ki. Egy szál szárazkolbász volt benne.
A környékbeli boltok nem voltak felkészülve ennyi emberre. A hajnalban a szállítók által az ajtó elé kirakott kifli és tej bizony mind a fesztiválozóknál kötött ki. A becsületesebbek bedobták az árát a ládákba. Vizet a lakók adtak a szomjazóknak, kerítésen kilógatott slagokból. A szállás sem volt megoldott, így a távolabbról érkezők ott aludtak, ahol tudtak, a vasúti aluljáróban ‒ amin a reggel munkába induló melósok alig tudták magukat átverekedni ‒, a városban találomra felállított sátrakban, esetleg panelházak lépcsőházaiban, pincéiben. Akkortájt még nem zárták ezeket.
Hogy jegyet vettünk-e, már nem emlékszem, ugyanis könnyen be lehetett lógni. A pénzt inkább italra tartalékolhattuk, mert szégyen ide, szégyen oda, mi már akkor is megértük a pénzünket ‒ megkóstoltuk a sört meg a bort is. Bent aztán összefutottunk a korábbi koncertekről ismert barátokkal. Viszont a társaim a nap folyamán elkeveredtek, és többükkel nem is találkoztam már később. Hazafelé biztosan gyalog mentünk, mert elég kaotikus volt a közlekedés. Nekem volt még egy elég hálátlan feladatom. Egy lábatlani barátom ‒ aki akkor épp a nővérénél nyaralt ‒ kicsit többet kóstolgatta a kelleténél az almabort, és a mentősök elvitték gyomormosásra. Én közöltem mindezt a nővérével. Legalább azt tudják, miért nem jött haza.
Másnap derült ki: volt, akinek eltűnt a váltóruhája az alagútból. Ennek aztán több hetes szobafogság lett a következménye. Nyári szünet lévén ez azért eléggé megviselte a kollégát.
Így mentek a dolgok azokban a sűrű, nyolcvanas években. Később én is elkezdtem zenélni, de az már egy másik történet. Mára, a tanáraink jóslataival ellentétben, jobbára mind tisztes családapák, az akkor oly divatos szófordulattal élve, a társadalom hasznos, megbecsült tagjai lettünk.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.
Szerző: Pfeiffer Gábor
Nyitókép: A P. Mobil 1980-ban. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
