Márt(h)a István, akár emblematikusnak is mondható 1987-es lemeze, a Támad a szél már csak az idők szelét jelző évszámot, a közreműködők eklektikus összetételét (illetve törvényszerűen elkülönböződő addigi és utóéletét) tekintve is okot adhat némi retrospek(ula)tív jelentőségtulajdonításnak.
Az 1961-ben megnyitott és 1984 őszéig működő Budai Ifjúsági Park túlzás nélkül a magyar rockzene kulcsfontosságú helyszíne volt. Itt fellépni rangot jelentett. A Park nyitó- és zárónapjáért komoly presztízsküzdelem folyt a zenekarok között. Ennél jobb koncerthely Magyarországon nem volt és nem is lesz. Történelmi környezetben a Vár alatt, eszméletlen kilátással Pestre és a Dunára. Rögzítsük azt is, hogy szemben a fővárosi klubok javával, ide nem kellett tagsági igazolvány, bárki bemehetett, aki megfelelt az öltözködési szabályoknak. 1971 után meg pláne, amikor is egy parlamenti képviselő közbenjárására megszüntették a zakó–rövid haj elvárást.
„Rendszerváltás utáni évek” – kíváncsi lennék történetünk hőseinek, az egri underground zenei és művészeti szcéna tagjainak az arcára, ha ezt a kifejezést, mondjuk 1987-ben hallják… És mivel rendszerváltás utáni évek nincsenek rendszerváltás, és persze rendszerváltást megelőző évek nélkül, ezért álljon itt, az elején egy kis visszapillantás.
2006-ban jelent meg Hérics Nándor festőművész Zenészportrék című könyve, mely hetvennyolc magyar zenész általa festett portréinak a reprodukcióit tartalmazza Ákostól Zoránig. Nagyon színvonalas kötet, remek képek, mindegyik festményhez egy kis beszélgetés kivonata is tartozik ráadásul, hiszen a portré készítésének idejét a művész arra is használta, hogy modelljével felvillantsa a zenész pályájának legfontosabb állomásait.
A szegedi Városi Rock Klub története a hetvenes évek elejéig nyúlik vissza. Ekkoriban egy dzsesszklub működött az Arany János utcai KISZÖV-ben, vagyis a Csongrád Megyei Kisiparosok Szövetsége klubjában, majd 1980-tól ezt követte a Városi Rock Klub nem formális szervezetként történő megalakulása. A KISZÖV akkori vezetője, Kőhalmi Ottó a Városi Rock Klub egyik kiemelt vendége volt 2020-ban, amikor egy negyvenrészes rádióinterjú-sorozat keretén belül ‒ részben neki köszönhetően is ‒ feldolgozták az elmúlt negyven évet, mintegy élő rocktörténelmi hangoskönyv formájában. Ő segítette Szurdi Zsolt klubalapító munkáját is, hiszen a rendszerváltást megelőző korszakban a „3T” (azaz a „Tiltott-Tűrt-Támogatott”) koordinátarendszerében a Klub a „tűrt” kategóriába tartozott dacára annak, hogy számtalan alkalommal tiltott zenekar is fellépett náluk, így a szegedi CPg (Come on Punk Group) is.
Kisfaludy András a Kex és Radics Béla Alligátor nevű formációjának dobosa évtizedek óta dokumentumfilmesként ápolja egykori együtteseinek emlékét. A nemrégiben a Kexről megjelent könyve nemcsak egy zenekartörténeti kötet, hisz szerzője komoly irodalmi erővel mutatja be saját fiatalkorát ‒ és benne a Kex zenekart ‒, de ezen keresztül a hatvanas évek fiatalságának, illetve a beatkorszaknak a krónikáját is.
Az emlékezetes pécsi koncerteknek vége-hossza nincs. Ha viszont a Balokány-ligetben esett vízbe eséshez hasonló, rendőri előállítással járó esetekre gondolunk, akkor eszünkbe juthat az iméntit bő évtizeddel megelőző eset, az úgynevezett „kukarugdosási ügy”.
Ahogy Miklós Tibor, úgy Dám László interjúkötete is egy korszak végén jelent meg, bár készítésének idején sem a szerző, sem pedig a riportalanyok nem feltétlenül voltak ezzel tisztában. „Ezekben a napokban szállingóznak hírek arról, hogy ez a monopolhelyzet netalántán megtörik.” ‒ fejezi ki a reményét Zorán, és még abban az évben létrejöttek az első hazai független lemezkiadók.
A romániai magyar kisebbség számára a hatvanas évekig nem voltak adottak azok a feltételek, amelyek egy önálló zenei kultúrát és az előadók saját szerzeményeinek a bemutatását segítették volna elő. Az együttesek többnyire külföldi dalokat játszották, vagy románról lefordított slágereket adtak elő.
Balázs Fecó 2020. november 26-án halt meg, Méry Péter pedig nem vesztegette az időt, és máris megjelentetett egy róla szóló, roppant gyenge kötetet. Nem hittem volna, hogy sikerül alulmúlni Havas Henrik tavalyi könyvét Benkő Laciról, de örök tanulság: mindig van lejjebb.