Ahogy Miklós Tibor, úgy Dám László interjúkötete is egy korszak végén jelent meg, bár készítésének idején sem a szerző, sem pedig a riportalanyok nem feltétlenül voltak ezzel tisztában. „Ezekben a napokban szállingóznak hírek arról, hogy ez a monopolhelyzet netalántán megtörik.” ‒ fejezi ki a reményét Zorán, és még abban az évben létrejöttek az első hazai független lemezkiadók.

Dám László már a műfaj hőskorszakában figyelemmel kísérte a populáris zenei hazai képviselőinek tevékenységét: 1965-ben, az Omega első pécsi, a Nádor étteremben adott koncertje alkalmából interjút készített Benkő Lászlóval a Nagy Lajos Király Gimnázium újságja számára. A későbbiekben dolgozott a pécsi (Egy kicsit nekem, egy kicsit neked), illetve a Magyar Rádióban (Zenemalom, Ötödik sebesség). A hatvanas években maga is zenélt, ennek is köszönthető, hogy a szakma képviselői ‒ akárcsak Miklós Tibort ‒ bizalmukba fogadták, és sokkal nyíltabban nyilatkoztak neki, mint egy kívülállónak.

Kovács Kati a Magyar Rádió stúdiójában. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A Rockszámlában bizony nem protokollinterjúkat olvashatunk. Még az olyan konszolidált előadók sem fogják vissza magukat, mint Baronits Zsolt, Kovács Kati vagy Zorán, és ők is kemény szavakkal illetik a műfajjal foglalkozó hivatalos szervek munkáját a kötet lapjain.

Baronits arról mesél, hogy amikor Frenreisz Károly 1973 januárjában távozott az LGT-ből, Szász Gábor, az Interkoncert egyik ügyintézője megkereste őt: intézné a Syrius külföldi fellépéseit, cserébe havi háromezer forintot kért, minden külföldi koncert gázsijának százalékát tíz százalékát az adott valutában, továbbá százezer forintot egy összegben. „Százezer forint egy lakás ára volt. Ha lett volna, adtam volna neki! De nem volt. Mondtam, nincs. Semmi gond, (…) vedd úgy, hogy nem is találkoztunk” ‒ közölte a zenekarvezetővel az említett ügyintéző.

Pedig a Devil’s Masquerade ‒ amely 1972 tavaszán Nyugat-Európában, és az Egyesült Államokban is megjelent ‒ nyomán fantasztikus lehetőségek nyíltak meg a zenekar előtt: többek között egy lemezfelvétellel egybekötött amerikai turné 1972 nyarán, az Interkoncert azonban ezt is meghiúsította. A második ausztrál turné pedig a helyi zenészszakszervezet ellenállása nyomán esett kútba: az együttest csupán akkor engedték volna ismét be a kenguruk földjére, ha a magyar állam meghív hat ausztrál zenészt egy évre, azonos feltételekkel. Ez jelentette azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban: először Ráduly Mihály, majd Orszáczky Miklós hagyta el a zenekart. Az interjú végén a szaxofonos így összegez: „Ez a történet jó példa arra, hogy mit tesz a szabályok, hivatalok, rendeletek, hivatalnokok és hiénák sokasága ebben a műfajban, és hogyan lehetett tönkre tenni egy jogos reményt, és elszalasztani sok-sok pénzt, amiből nemcsak mi gazdagodtunk volna…”

Baronits a zenekar megszűnését követően felesége, Ungár Anikó bűvésznő inasakért járta be Európát, továbbá édesvízi búvárként is dolgozott. Az interjú készítésének idején rajta kívül csupán Veszelinov András, a Syrius dobosa élt Magyarországon, aki ebben az időszakban Hofi Géza műsoraiban működött közre, ezen kívül a Pacsirta étteremben játszott vendéglátós dalokat, továbbá besegített a konyhán is. („Azt mondják, kitűnőek a rántottáim.”)

Veszelinov András, a Syrius dobosa. Fotó: Fortepan / Záray Péter

Kovács Kati élete egyik, ha nem a legkritikusabb, legkeményebb hangvételű interjúja is ebben a könyvben olvasható. Kíméletlen nyíltsággal beszél a hivatalos szervek packázásairól, az alkalmazottak hozzáállásáról.

„Hányszor a fejemhez vágják, hogy nekem teljesen mindegy, hogy te hány lemezt adsz el az NSZK-ban. De hányszor?! (…) Itt te a közönség előtt sztár lehetsz, de egy zenészhivatalnok előtt senki se vagy! Megalázott senki, aki a legképtelenebb helyzetekbe kerülsz az ORI- folyosóján.”

Az önimpresszálás szigorú tiltásával a műfajjal foglalkozó hivatalos szervek csupán saját fontosságukat demonstrálták, mindez azonban ‒ az utazási lehetőségek korlátozása mellett ‒ nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Erdős Péter 1979-es jóslata („Három éven belül világsztárunk lesz!”) a mai napig nem valósult meg.

Koncz Zsuzsa visszafogottabb stílusban nyilatkozik, azt azonban ő is abszurdnak tartja, hogy még 1987-ben sem létezik rockzenei újság Magyarországon, miközben egy érdektelen színházi előadásról vagy filmről is kritikák tucatjai jelennek meg.

Karácsony János (baloldalt) és Somló Tamás az LGT 1981-es tabáni koncertjén. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

Tegyük hozzá: nem Erdős volt az egyetlen, aki akkoriban magyar világsztárról dédelgetett álmokat. Az MHV vezetője mellett az 1980-as évek elején az LGT menedzseri posztját betöltő Schönthal Henrik is hasonló magabiztossággal jelentette ki 1982-ben, amikor Dám László a zenekar külföldi kilátásairól kérdezte: „Minimumként mondom, hogy biztos vagyok a világsikerben!”

„Schöni arról, hogy mi elestünk, egyáltalán nem tehet!” ‒ nyilatkozta öt évvel később Presser Gábor. Az 1980-as évek elején a Loksi újabb lehetőséget kapott a nemzetközi színtéren. Szerződést kötött velük az EMI, és az angol nyelvű, Too long című lemezüket is kiadták, 1983-ban pedig két turnét bonyolítottak le Nagy-Britanniában (az elsőt a Ten CC előzenekaraként.)

A Too longon még hajlandók voltak kompromisszumot kötni, ugyanis az angol producer „populáris dolgokat akart csináltatni, azt mondta, biztosra megy. Ma viszont már bizonyosság, hogy nem lehet biztosra menni. Tehát olyan szintre, amit egy kisgyerek nevetve el tud énekelni. Akkor gazdaságilag nyert ügye van, de kérdezlek, hogy hol marad a zene? Nagyon pipa vagyok arra a fajta zenére! Nem tartom a műfajhoz méltónak. Ez a közönség lebecsülése, és ezzel együtt az önmagunk lebecsülése is” ‒ fejti ki Presser.

Az 1984-ben megjelent Ellenfél nélkül című lemezük készítésekor Presserék már határozottan elutasítottak minden kompromisszumot. Ez pedig történetesen szerepet játszhatott abban, hogy a korong nem igazán bizonyult sikeresnek. Igaz, szerepe volt ebben a Hanglemezgyárnak is, ugyanis nem jelentette meg kazettán az albumot, továbbá több szöveget is cenzúrázott, a nagylemez angol nyelvű változata (Boxing, 1985) pedig elkészült ugyan, de sohasem jelent meg. Ennek ellenére 1987 elején, amikor az interjú készült, Presser még optimista volt a zenekar jövőjét illetően, noha a Loksi ekkor már lényegében két éve nem működött. 1985 decemberében még felléptek a Budapest Sportcsarnokban, a Presser által szervezett Live Aid Hungary segélykoncerten, a következő év elején azonban Somló Tamás egzisztenciális okokból a nyugat-európai vendéglátóiparba szerződött. 1987-ben még játszottak a Tabánban, új dalokat azonban ekkor már nem írtak, és 1992-ig, a Nyugati pályaudvaron adott búcsúkoncert(ek)ig nem is jelentek meg a közönség előtt.

Az LGT a Tabánban, 1985-ben. Fotó: Fortepan / Kováts Lajos

Ki tudja, hogy alakult volna az együttes tagjainak sorsa, ha 1983-ban elfogadják az EMI ajánlatát, Londonba költöznek, és a lemezkiadó sessionzenészei lesznek. Ugyanúgy az sem derül ki már soha, hogy mi történt volna az Omegával, ha a Bellaphon nem köt velük szerződést 1973-ban. Ezzel ugyanis elindult az együttes nyugat-európai karrierje, amelynek következtében az évtized nagy részében a vasfüggöny túlsó felén koncerteztek. 1976-os Timerobber című nagylemezük több mint kétmillió példányban kelt el, ami kereskedelmi szempontból a hazai rock legnagyobb külföldi sikerének tekinthető. Kóbor Jánoséknak tehát látszólag nem lehet okuk panaszra, de a műfajjal foglalkozó intézmények képviselőinek hozzáállásáról még Benkő László is a következőképpen nyilatkozik:

„Alapvető normákat, és bevált szabályokat nem lehet csak úgy, hipp-hopp felrúgni anélkül, hogy a legkisebb energiát se fektetjük abba, hogy megismerjük azt a területet, amiben asztalt lesöpörve döntünk! Olyanok határozták meg nekünk, hogy mit, hogyan kell csinálni, akik a minimális fáradságot sem vették ahhoz, hogy tájékozódjanak.”

Benkő megemlíti továbbá azokat az abszurd eseteket, amikor az illetékes a szükséges nyelv ismerete nélkül tárgyalt fontos üzleti ügyekben, vagy amikor a Magyar Média igazgatója fegyelmit akart adni neki, úgy, hogy nem is volt aláírt munkaviszonya a céggel.

Baronits, valamint Kovács Kati mellett a Demjén Ferenccel készült interjú a leginkább mellbevágó, Demjén kíméletlen önkritikával beszél ugyanis az első, a Dogs együttessel készült lemezfelvételeiről. („Rendesen szégyelltem is magam miattuk.”) Elmondása szerint olyanra kellett alakítaniuk a dalaikat, hogy beengedjék őket a Lemezgyárba, ezzel mintegy cáfolva azokat a vélekedéseket, miszerint csak a szövegekkel volt probléma. (Elvégre „egy C-dúr akkord nem lehet rendszerellenes.”) Megemlíti az első lehetőségét a nemzetközi zenei életbe való betörésre, amelyre 1968-ban kerülhetett volna sor, amikor a Liversingben játszott. A magyar származású Joe Halmai nevű impresszárió, aki brit zenekarokat ‒ köztük a Spencer Davis Groupot ‒ hozott Magyarországra, cserébe pedig magyar együtteseket, előadókat ‒ köztük Zalatnay Saroltát ‒ vitt ki az Egyesült Királyságba, eljutott a zenekar egyik koncertjére. Innen Demjéné a szó: „mi mindenfelé kemény belemenetelekkel szórakoztattuk a tisztelt közönséget. (...) Na, erre ő nagyon megszívta magát, hogy kivisz minket.” Azonban a menedzser „belefeledkezett a pesti éjszakába, és néhány, tiltott gyümölccsel színesített orgia után el kellett hagynia az országot, de olyan hirtelen, hogy elbúcsúzni sem volt ideje.” Hasonlóképpen alakult a Bergendy nyugati karrierjének sorsa, ugyanis a szervezőjük illegális üzleti ügyei miatt egyik este „fegyveresek kíséretében volt kénytelen távozni a körünkből.”

A számtalan, dugába dőlt kísérlet közé tartozik a V’ Moto-Rock nyugat-európai próbálkozása is. A zenekarra Kóbor János hívta fel a Bellaphon producerének figyelmét. Peter Hauke látott fantáziát Demjénék Várj, míg felkel majd a Nap című dalában. Az együttes elkészített egy angol nyelvű nagylemezt (Motorock, 1984), azonban a Hauke által menedzselt Trio nevű Neue Deutsche Welle-formáció ebben az időszakban ért el nemzetközi sikert a Da-da-da című dalával, amelynek következtében a producer nem igazán tudott foglalkozni a Moto-Rockkal, de a hazai hivatalos szervek akadékoskodása is jelentős mértékben akadályozta a nemzetközi sikert, amelynek következtében az NSZK-lemezcég képviselői végül is ejtették az együttest.

A szókimondó hangvételű interjúk mellett a kötet másik nagy értéke a rendkívül gazdag és értékes képanyag. Láthatók benne fényképek például a Syrius 1968‒69-es, átmeneti felállásáról, de az 1969-es táncdalfesztiválos szereplésükről is, ahol a Fáradt a Nap című szerzeményt adták elő. Rákosi László a vele készült interjúban úgy emlékszik, hogy a zsűri abszolút nem volt vevő a dalra, és már az elődöntőben kiejtette a zenekart, már az is kisebb csodának számított, hogy a kompozíció egyáltalán megjelenhetett kislemezen. (Jellemző módon csupán B-oldalon, a Koncz Zsuzsa által előadott Négy szürke fal társaságában.)

Koncz egyébként meglehetősen radikálisan és önérzetesen határolja el magát azoktól, „akiknek nincs mondanivalójuk! Mondjuk ki nyugodtan! Nem biztos, hogy a tehetség elhivatottsággal jár együtt… Ezt a két dolgot külön kell választani!”

Fenyő Miklós pályájának szakmai szempontból leginkább vitatható periódusát élte az interjúkötet készítésének idején: ez volt a Modern Hungária rövid, azonban rendkívül sikeres időszaka.

Vajon mi vezethet nemzetközi sikerre? Az angolszász muzsika interpretálása, vagy a népzene elemeinek beépítése a rock/popzenébe? Folytonosan visszatérő kérdése ez az egyébként meglehetősen kritikus hangvételű („Nézd, téged is sokan számítónak tartanak, amikor a stílusok keresgélésével ott próbáltál meg gyors lóváltásokkal érvényesülni, ahol csak tudtál!”) interjúnak.

Fenyő őszintén megvallja, hogy ő csak szórakoztatni akart, ellentétben Földes Lászlóval, aki- szokásához híven rendkívül szókimondó, és radikális hangvételben nyilatkozik „Mi nem azért akartunk kívül rekedni, mert olyan jó volt kívül! Mi csak azt akartuk, hogy ugyanolyan jogaink legyenek, mint a Neotonnak! Annyi jusson nekünk is, mint egy diszkódöncinek, egy nyalókának, érted?!”

Kern András és Zorán a BM üdülőben, 1988-ban. Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

A kötet a Zoránnal készült interjúval zárul, amelyből ismét több, kevéssé ismert információ derül ki. Megtudjuk, hogy kevés magyar zenekarban fordult meg olyan sok tag, mint a Metróban. Szóba kerül a zenekar 1970-es turkui popfesztiválon történő szereplése, amelynek során találkoztak Jimi Hendrixszel, aki abszolút nyitottnak mutatkozott egy magyarországi koncertre, egy hónappal később bekövetkezett, tragikus halála azonban meghiúsította ezt. Megtudjuk továbbá, hogy 1968-ban, Joe Halmai kérésére az Illés-Omega-Metro triumvirátus közös koncertet adott Benkő Lászlóék Kinizsi utcai klubjában (majd két évvel később ismét, ezúttal az Erkel Színházban).

Zorán beszél a Szabadfoglalkozású Zenészek Szakszervezetének képviselőjének végzett munkájáról, az olyan, abszurd számba menő szituációkról, mint amikor 1986-ban hajszál híján életbe lépett egy rendelet, amelynek értelmében a zenészeknek úgy kellett volna adót fizetniük, mint a kisiparosoknak. „(A)mi nonszensz, mert a kisiparosoknak havi jövedelme van, nekünk pedig hol van, hol nincs. És mivel átlagosan számolták volna ki, sokaknak több lett volna a befizetendő, havi SZTK, mint amit a hónapban megkeresett volna.” Zorán maga is abszurdnak tartja, hogy a populáris zenét nem ismerik el hivatalosan.

Ami a műfaj hazai sajtóját illeti: mind Zorán, mind pedig Demjén véleménye szerint „vicc az egész.” Meglátásuk szerint a műfaj hazai képviselői teljesen ösztönösen kezdtek el csinálni valamit, amibe aztán mások belemagyaráztak rengeteg mindent, köztük sok olyan dolgokat, amelyek teljesen indokolatlanok voltak. („Mi, akik alanyai vagyunk a ránk tukmált szerepeknek, sírni, és nevetni tudnánk egyszerre, amikor egyesek a szociológus nyelvezetében tetszelegve írják meg azt, hogy ki mit is akart közülünk mondani.” ‒ világítja meg a helyzetet Zorán.)

„Kiosztották a szerepeket… egy rossz színházban, egy jobb sorsra érdemes darab rossz dramaturgiájával. A szereplők egy fantomközönségnek játszanak, rossz beidegződésekkel, és rossz végső eredménnyel. Közben az egész olyan egyszerű, hogy veszek egy gitárt, egy sört, egy csajt a hónom alá, és már játszom is néhány száz embernek, akiknek nem akarok hazudni, mert ha igen, akkor feljönnek mellém, és kihúzzák a gitáromat, meg más mindent, amim van… aztán jön néhány lila gőz, és elmondja, hogy én mit is akartam mondani. Pedig eszem ágába sem volt azt mondani!” ‒ ez pedig Demjén Ferenc véleménye.

Bárhogy is értékeljük azt, ami 1989‒90-ben történt, a rendszerváltás a hazai populáris zene történetében is lezárt egy több évtizeden átívelő időszakot. És szerencsére Dám László az utolsó pillanatokban elkészített egy interjúkötetet, amely emléket állított ennek az ellentmondásokkal teli korszaknak.

Dám László: Rockszámla, Ifjúsági Rendező Iroda, Budapest, 1987.

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Dám László Demjén Ferencet kérdezi. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.