Ezerkilencszázhetvenhét hosszú, forró nyara. Éppen kimaradtam nyolcadikból és már izzott bennem a rockrajongás. Akkor még dacos tiniként minden más műfajt elutasítottam, mégis alig vártam a család fekete-fehér tévéje előtt, hogyan alakul hétről-hétre a Metronóm’77 Fesztivál. Elérkezett a döntő és egy magas lépcsőről, fehér ruhában énekelve lesétált Katona Klári ‒ egyenesen a lelkembe! Tíz percet az évekből, Demjén Ferenc dala. Végem volt, de nem csak nekem, mindenkinek ‒ Klári méltán nyerte meg a szólista kategóriát.

A Hungexpo, vagyis a BNV területén a hetvenes évek vége felé kétszer is rendeztek könnyűzenei fesztivált ‒ Szolidaritási Rockfesztivál néven. A névválasztás volt az ürügy, hogy a kultúrpolitika vevő legyen a rendezvényre.

Ebben a sorozatban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyekből az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más magyar énekesek, együttesek is készítettek felvételt hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak az országhatáron kívül készült anyagokkal foglalkoztam, a másodjára az Omega feldolgozásdalainak „szocialista féltestvéreit” vizsgáltam meg, majd a filmzenéket és színészeink popzenei coverjeit vettem górcső alá, most pedig az LGT-dalokat, valamint Presser Gábor Omega utáni zeneszerzői tevékenységét, illetve az Illés‒Tolcsvay‒Fonográf „vonalhoz” kapcsolódó szerzeményeket vizsgálom meg. A lista nem teljes, csak egyfajta ízelítő a magyar könnyűzenei coverek világából.

Gothár Péter 1982-ben bemutatott Megáll az időjét tartják az első nagy magyar nosztalgiafilmnek, ami az 1956 és 1968 keserű fordulópontjai által határolt hatvanas éveket idézi meg inkább pozitív, semmint negatív fényben.

Kály-Kullai Károly a rendszerváltás előtti időszak társadalmi és kulturális változásainak kulcsfigurája. Az ő vezetése alatt jött létre a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Rottenbiller utcai zenei gyűjteménye. Elsősorban amiatt különleges ez a kollekció, mert mindenki számára nyilvánosan hozzáférhetővé tett egyrészt olyan magyar együttesek felvételeit, akiknek nem jelent meg lemezük, másrészt pedig a hatvanas és a hetvenes években megjelent nyugati lemezeket, amelyeket akkoriban még mindig nehezen lehetett beszerezni itthon. A kezdetekről, a támogatókról és a legkülönlegesebb szerzeményeikről is beszélgettünk vele.

E sorok írásakor, éppen karácsony előtti ajándékvásárlási lázban égett Magyarország, amikor nemcsak a csúnya rénszarvasos pulcsik, a kockás ingek, a színházi bérletek, legókockák vagy a legfrissebb Harry Potter-tárgyak az örökzöld, kurrens termékek, de a popipar minden valamire vagy kevésbé valamirevaló előadójának webshopja is előrukkolt ritkaságokkal, újrakevert, -maszterelt, korábban ki nem adott felvételekkel, megspékelve mindezt a szokásos póló-kapucnis felső-beanie-szatyor kínálattal. Nem volt ez alól kivétel Paksi Endre, a Kowalsky meg a Vega, az Elefánt együttes, a Felső Tízezer és a Tankcsapda vagy a Mulató Aztékok meg az Omega sem.

Laci gimis osztálytársam volt. Hosszú hajú, csillogó szemű alak, aki tudta mozgatni a füleit, tizenkét másodperc alatt futotta a százat, harmadikra két Rigó utcai felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, és amíg mi magyarórán Shakespeare-rel és az orosz klasszikusokkal szenvedtünk, addig ő szórakozásból Nietzschét és Schopenhauert olvasott a pad alatt. Neki voltak a legmenőbb csajai az iskolában, de hogy hogy szedte össze őket, rejtély.

Ötven éve annak, hogy rögzítették és először a boltokba került Szörényi Levente Utazás című nagylemeze. A magyar könnyűzene történetének első szólóalbuma volt ez, ami miatt ez az évforduló a legjelesebbek közé tartozik. Ebből az alkalomból beszélgettünk Szörényi Leventével egy forró, augusztus végi napon.

Az Illés-zenekar nagy korszakának idején általános iskolába jártam. A dalaikat a rádióból ismertem, és elsősorban a vicces szövegűeket ‒ a Sárikát vagy A kuglit ‒ kedveltem, aztán ahogy idősödtem, egyre inkább a rockos nótáikkal hódítottak meg. A Rock and roll Rézivel és a Little Richarddal… Az utóbbi esetében összefutottam a mindenki által ismert problémával: mást értek, mint amit énekelnek. Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Fennymen… Little Richard polgári nevéről fogalmam sem volt, és a szövegből azt hallottam ki, hogy Richard épp enni ment. Persze egy kérdés még ott motoszkált bennem, oké, hogy Richard megéhezett, és kajál, de hogy jön ez ide?

Ebben az írásban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyeket az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más énekesek, együttesek is hanghordozóra vettek hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak a Magyarország határain kívül készült anyagokkal foglalkoztam, ebben a cikkben pedig az idehaza megjelent felvételek vizsgálatát kezdem el, és a filmzenékről, valamint színészeink beat- pop- és rock feldolgozásairól emlékezek meg. A lista nem teljes, de reményeim szerint színes ízelítőt kínál a magyar könnyűzenei coverek világából.