Az Illés-zenekar nagy korszakának idején általános iskolába jártam. A dalaikat a rádióból ismertem, és elsősorban a vicces szövegűeket ‒ a Sárikát vagy A kuglit ‒ kedveltem, aztán ahogy idősödtem, egyre inkább a rockos nótáikkal hódítottak meg. A Rock and roll Rézivel és a Little Richarddal… Az utóbbi esetében összefutottam a mindenki által ismert problémával: mást értek, mint amit énekelnek. Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Fennymen… Little Richard polgári nevéről fogalmam sem volt, és a szövegből azt hallottam ki, hogy Richard épp enni ment. Persze egy kérdés még ott motoszkált bennem, oké, hogy Richard megéhezett, és kajál, de hogy jön ez ide?

Ebben az írásban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyeket az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más énekesek, együttesek is hanghordozóra vettek hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak a Magyarország határain kívül készült anyagokkal foglalkoztam, ebben a cikkben pedig az idehaza megjelent felvételek vizsgálatát kezdem el, és a filmzenékről, valamint színészeink beat- pop- és rock feldolgozásairól emlékezek meg. A lista nem teljes, de reményeim szerint színes ízelítőt kínál a magyar könnyűzenei coverek világából.

1980. szeptember 5-én Omega-, LGT- és Beatrice koncertet tartottak a Kisstadionban. Édesapám és a keresztapám három cimborájukkal elhatározták, hogy mindenáron részt vesznek az eseményen.

Kelet-Magyarország legdurvább trash piái, bohócnadrág a pályaudvaron, megismételt vendégség az őrszobán ‒ így fesztiváloztunk 1983-ban Miskolcon, a tíz évvel korábbi legendás rendezvény árnyékában. Utóbbin, tízévesen értelemszerűen nem lehettem ott, az évtizedes évforduló tiszteletére megrendezett jubileumi rockfesztiválon viszont igen.

Emlékszem, mennyire vártuk minden évben az LGT-koncerteket május elsején. A Loksi előtt Mini meg a többiek. Balogh „Szivacs” Jenő kezeit képtelenség követni a fergeteges dobszóló alatt. Hatalmas bulik voltak, és amikor az utolsó koncert is véget ért, indultunk át a Budai Ifiparkba.

„Méltatlanul a háttérben ‒ Döme Dezső: dob!” ‒ Hobo gyakran így mutatta be a Hobo Blues Band egykori dobosát a koncerteken. Milyen igaza volt: valóban méltatlan helyzet mindig takarásban lenni, de semmi mással össze nem mérhető érzés dobolni.

Mi a fenét keresek én itt, tök egyedül? Az osztálytársaim feltüzeltek, hogy mekkora buli lesz a Hajógyári-szigeten, aztán egyik sem jött el. Pedig ők a nagy fekete bárányosok. Na mindegy, próbálom jól érezni magam, előremegyek pogózni, ha vége lesz a Bizottság-koncertnek, és eloszlanak onnan a bölcsészek.

1980 őszén még nem voltam tizenkét éves, de bemelegítésképpen a csolnoki kisvendéglő zenegépébe hanyagul bedobtam egy bélást. Életem első koncertjére készültünk – Dinamitra. „Ruhám foltos, ingem majdnem térdig ér” ‒ sokan éreztük akkoriban magunkénak ezeket a veretes sorokat. Bizony kétforintossal működtek a kislemezes jukeboxok. Innen a P. Mobil örökbecsűjének címe is.

„Minden tegnap volt, minden megtörtént”

Utálkozva törlöm a fűbe a tenyerem, de így is gépzsíros marad. A szakik miatt kenik a kerítésre a zsírt, akik itt hordják be a piát, amitől a délutáni és éjszakai váltás fátyolosra issza magát. Muszáj volt kiszöknöm, hiába mentem volna a mesterhez, hogy Tudja főnök, rockfesztivál van, lenne szíves esetleg... Elvégre utál, folyamatosan piszkál a hosszú hajam miatt. Hétfőn meg majd üvölt, hogy némotivát, meg, hogy zecselászutö... De nem érdekel! Évente egy fesztivál, ha akad, ezért azt nem hagyhatom ki!

Most azt húzd Gazsi, hogy egyszer falun, biciklipedált tapostam én! ‒ a másnapos ráivás harmadik Bloody Mary-je közben két barátommal, Luival és Danival elfelejtettük, hogy a kis Budafoki úti kávéházban nem működik cigányzenekar, úgyhogy zenei kíséret híján a capella kezdtünk bele a Cseh Tamás nótába a pultnál egyensúlyozva, a helyiségben tartózkodó műegyetemisták pedig furcsán néztek ordító triumvirátusunkra.