Volt egyszer egy beatkorszak

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – eredményhirdetés

2020. július 22. - beatkorSzaki

fortepan_141634.jpg
A május 8-án, az NKA Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramjával és a Hangőr Egyesülettel közösen meghirdetett pályázatunkban a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekből származó koncerttörténetek megírására biztattunk benneteket.

Tovább

Soltész Rezső tüdőszűrésen

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

soltesz_rezso.jpg
Apám fél órán belül már legalább a nyolcadik Fecskéjét szívta, de ezt leszámítva nem mutatta jelét, hogy szétvetné az ideg. Délelőtt érkezett haza a Szovjetunióból, nem tudom hány órát vonatozott, de szó sem lehetett a hosszú és fárasztó út kipihenéséről, mert este az Edda Művek lépett fel a falunkban, Görbeházán. Persze, ez a tény még nem sarkallta volna arra, hogy már késő délután ott tüsténkedjen a kultúrházban, az azonban igen, hogy ő volt az igazgató.

Tovább

Letegezhetem vajon?

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

fortepan_47032.jpg
Vagy azért azt mégsem lehet, maradjunk inkább annál, hogy elnézést, adna egy aláírást? Mert tetszikezni biztos nem kell, azt sejtem, de mondjuk az is elég fura lenne, hogy Földes úr, pláne Hobo bácsi. 88-ban vagyunk szerintem, lehetnénk ugyan 91-ben is, de a színpadon Póka basszusgitárossal átellenben, a rendezői balon Tóth János Rudolf gitározik, a szakállas Fuchs László billentyűzik, a doboknál meg Döme Dezső, előnyös testtartásban, szóval igen, 88 lesz az, még pont Kádár-korszak, ha az utolsó utáni pillanatai is.

Tovább

Proletár nemzetköziség – az LGT és az SBB az Ifjúsági Parkban

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

fortepan_88741.jpg

Vasárnaponként a Moszkva téren találkoztunk mindig. Ez volt a hét csúcspontja. 1975-ben a Moszkva téren – ma már kissé nevetségesnek tűnhet, de ez volt a mi demonstrációnk.

Tovább

Vodka és Traubi

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

csapoeva-foto.jpg
„Az volt a hej, igazi szép idő.” A lányoknak nem kellett tagsági igazolvány sehová, ha szórakozni akartunk szombat este valamelyik klubban. Olyan minit hordtunk, hogy húzogatni kellett lefelé, ha jött a matek tanár. A Madáchban a fiúk fémpénzt dobtak le a földre a folyosón, hogy míg lehajolunk érte, benézhessenek a szoknyánk alá. Az osztályban a kis Fülöp bátyja zenekarban játszott. Nem jártam én előtte sehová, nem voltam még 17 sem. Oda is csak azért mentem, mert a Judit bátyja, Ervin ott gitározott. Volt egy zenekaruk a Gerlóczy utcában, az Atlasz. Barátnőmmel ketten mentünk el a fellépésükre, egy szeptemberi szombaton.

Tovább

Nevetnék mindenen

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

piramis_ok.jpg

Tapsolj te is, ordította a fülembe a nagy N., és közben ő maga lelkesen tapsolt és énekelt, majdhogynem extázisban, én meg csak kornyadoztam ott. Egymás mellett ültünk a Dinamit-koncerten a técsői kultúrházban, fent az erkélyen, az első sorban, és nekem nem volt kedvem tapsolni. Majd ha megmozgatnak tényleg, majd akkor, válaszoltam, nekem ez így kevés most, hogy két kicsi domb, egy kicsi völgy, ilyen a lány, oda ne rohanjak.

Tovább

Amikor a Sweet majdnem játszott a Kisstadionban

Egy elmaradt koncert krónikája

thesweet.jpg

Június 4-én hunyt el Steve Priest, a brit The Sweet alapító basszusgitárosa, aki 1968 és 1982 között meghatározó tagja volt a zenekarnak, így már csak Andy Scott gitáros él az eredeti felállásból. Hogy a glam-rock Magyarországon is igen népszerűvé vált a hetvenes évek első felében, leginkább a Sweet – és persze a Mud, Suzie Quatro és a T. Rex – állandó rádiós jelenlétének volt köszönhető: így lehet, hogy David Bowie vagy Elton John munkássága itthon korántsem ágyazódott annyira be a köztudatba, mint pár száz kilométerrel nyugatabbra.  Ebbe a közegbe robbant a hír, hogy csoda történt: magyarországi Sweet-koncertet hirdettek meg. 1973-at írtunk.

Tovább

„Szeretném szélesebb körben megismertetni a magyar zenei plakátkultúrát” – interjú Szőnyei Tamással

foto_scheibner_tamas_20171020_133623.jpg

Pár napja online is elérhető a 2017-ben Pokoli aranykor címmel megjelent, a hazai underground és újhullámos zenekarok plakátjaiból válogató reprezentatív kötet. A Szép magyar könyv- és Opus Mirabile-díjakkal kitüntetett kiadvány alapját Bp. Szabó György és Szőnyei Tamás egyenként több mint 1000 darabot számláló magángyűjteményei adják. A nyolcvanas évek földalatti kultúráját bemutató albumnak nem csak itthon jártak a csodájára, számos nemzetközi orgánum is foglalkozott vele. (Két rangos megjelenés itt és itt olvasható.) A javított, kiegészített változat átlapozását követően Szőnyei Tamással a fősodorba sosem tartozó, de a minőségét máig megőrző értéket teremtő zenekarokról, a gyűjtők bogarászásban lelt örömeiről és a magyarországi színteret bemutató kollekció nemzetközi kontextusba helyezésének lehetőségéről is beszélgettünk

Tovább

A Bergendy, a Balaton-part és a biciklipumpa

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

bergendy_3.jpg

Hát akkor fussunk neki. Kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és induljunk vissza az időben, akár ötödik sebességben. A hetvenes éveknél már lassíthatunk, és 1972-nél meg is állhatunk. 1972 nyár, szikrázó napsütés, Balaton, egészen pontosan Almádi. A luxi nyomja a jobbnál jobb slágereket (Middle of the Road: Chirpy Chirpy Cheep Cheep, Mouth and Macneal: Hello-A). Mindenhol ez bömböl esténként, óránként legalább négyszer. Már nagyfiúk vagyunk, már cigizhetünk, sörözhetünk, megvolt az érettségi, úgyhogy most aztán lazíthatunk.

Tovább

„A legjobbat akartátok, a legjobbat kapjátok!" - Omega-LGT-Beatrice-turné a Balatonon

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

fortepan-urban_tamas.jpg

Volt egyszer egy... Persze… persze… több is volt, de most egy bizonyos koncertről van szó, az 1980-as OmegaLGTBeatrice turnéról, annak is a balatonföldvári állomásáról. Természetesen nyár és hétvége. Akkoriban minden hétvégén lementünk a Balatonra, legtöbbször Szemesre, egy ismerősünkhöz.

Tovább
süti beállítások módosítása