„Gyerekek, megcsináljuk Magyarország legkisebb, de legjobb zenekarát!”

Interjú Nagy Csabával

2020. február 21. - beatkorSzaki

anonymus_1975_02_nagycsaba_1_1.jpg

Nagy Csaba az Anonymus zenekar dobosa volt az 1968 és 1987 közötti időszakban, akkor, mikor a beatkorszakbeli együttes a korral haladva átlépett a rockkorszakba.

Bálint Csaba:
Hogy kezdtél zenélni?

Nagy Csaba:
Tizennégy évesen az iskolazenekarban doboltam, közben keményen sportoltam. Tizenöt éves koromban választanom kellett. Vagy tovább atletizálok – futottam –, vagy zenélek. Hétvégén bulik, vasárnap délelőtt meg versenyek voltak, végül a zene mellett döntöttem. Sok együttesben játszottam ekkoriban, egyiknek sem emlékszem a nevére. Szidor Lacival például gyerekként zenéltünk együtt, 1963 körül. Koppintottuk a nótákat, és mentek a bulik. Nemrég beszélgettünk, egyikünk sem tudja megmondani, mi volt a zenekarunk neve.

Bálint Csaba:
Hogy kerültél az Anonymusba?

Nagy Csaba:
Pintér Pistát hívták a Dogsból az Anonymusba 1968 tavasza körül. De Pista végül a polgári életet választotta. Ő mondta, hogy „Csabikám, hívnak engem ide, de arra gondoltam, hogy menj inkább te”. Ekkor egyébként a Tombs nevű zenekarban játszottam, néha a Közgázon is felléptünk, meg a későbbi Kassák Klub épületében is. 1968 májusában volt egy Anonymus-buli, ahová elmentünk ketten Pistával, épp készültek a koncertre. Kérdezték tőlem, hogy a számot, amit játszanak, ismerem-e. „Ismerem.” „Mehet? Három, és!”. És onnantól én voltam a zenekar dobosa.  Állati boldog voltam.

Tovább

Hogy jelenhetett meg egy P. Mobil-szerzemény nyugaton 1979-ben?

Ferrum: Shoot Me – Night Of The Whores (1979)

ferrum.jpg

Amikor az ember már azt gondolná, hivatalosan megjelent hanghordozó rocktörténetileg már nem fog meglepetést okozni neki az életben, akkor mindig történik valami, ami után ezt a rezignált hozzáállását újra sutba dobja.Tudtátok, hogy egy P. Mobil-szerzemény már 1979-ben megjelent nyugaton? Akkor, amikor idehaza a dalt még letiltották az aktuális kislemezről? Szerintem ennek akkor még a zenekar sem volt tudatában, talán ma sem. De megtörtént. Mégha nem is az eredeti P. Mobil-felvétel jelent meg, hanem a Ferrum zenekar általi feldolgozása. Sokkal tempósabban, két percben és punkosabban, de felismerhetően. A tempó ugyan megöli az eredeti P. Mobil-dalt, de ennek a felvételnek maga a létezése az értéke.

Tovább

Játéknak indult a Rapülők, Geszti Péter mesél róla

rapulok.jpg

Az Első Emelet két egykori zenésze és dalszövegírója játéknak szánta a Rapülők dalait, de első lemezük váratlan és hatalmas sikert aratott. Az 1992-es Rapülők című album megjelentetését számos kiadó vezetője visszautasította, és ez a döntés egyiküknek kis híján nagyon kellemetlen pillanatokat okozott. A Rapülők című lemez születéséről és az akkori könnyűzenei közegről Geszti Péter mesél február 20-án a budapesti B32 Galéria és Kultúrtérben.

Tovább

A zenegyár

Ikarus Művelődési Központ

ikmh.jpg

Ikarus néven Budapesten működött a múlt század második felében nemcsak Magyarország, de az egész világ egyik fontos autóbuszgyártó üzeme. Központi telephelye a XVI. kerületben, Mátyásföld szélén volt. Az ipari monstrum 1949-ben az Uhri testvérek repülőgépgyártó részlegének és az Ikarus Gép és Fémgyárnak az összeolvadásából jött létre, Ikarus Karosszéria- és Járműgyár néven. A globális autóbuszpiac egyik meghatározó szereplője volt a rendszerváltásig, ezt követően a telepet részekre bontva privatizálták. A gyártelepen folyamatosan csökkenő termeléssel még 2007-ig gyártottak buszokat.

Tovább

„Nyújtsd fel a kezed, hogy mindenki lássa!”

Idén negyvenöt esztendős a Locomotiv GT Mindig magasabbra című nagylemeze

lgt.jpg

A Locomotiv GT 1975-re egy csalódott és túlterhelt együttes képét mutatta. Az ABC kiadóval kötött amerikai lemezszerződésük kútba esett, méghozzá úgy, hogy az 1974 nyarán rögzített, másodiknak szánt amerikai nagylemezük (All Aboard) végül mégsem került a boltok polcaira. Ráadásul a zenekar 1974 szeptemberében „üres zsebbel” tért haza Amerikából, mivel a lemezcégtől egy vasat sem kaptak, ám ez csak a kisebbik probléma lett volna. Az igazi tragédiát az jelentette, hogy mindössze három LGT-tag utazott a hazafelé tartó repülőn: gitárosuk, Barta Tamás Amerikában maradt, úgy döntött, hogy disszidál. Barta – bár elég sejtelmesen – de azért megnevezte az utódját, aki nem volt más, mint Karácsony János, aki ekkoriban a Generál együttesben játszott.

Tovább

„Gyere, gyere ki a hegyoldalba!” – a Tabán

taban_3.jpg

Az LGT a Tabánban

Különös zárvány maradt fenn a késő középkori Budából, a Gellérthegytől északra eső dombos körzetben. Girbegurba utcák, kevéssé kiépített közművek, omló házikók, festők ecsetjére kívánkozó (és kerülő) motívumok… a Tabán már az 1930-as években történt lebontása előtt fogalommá vált sajátos, vidékies hangulatával, nem mellesleg pedig művészek, bohémek menedékeként is ismert volt.

Tovább

„Nagy kedvvel, tisztán és átéléssel énekeltünk, és ez a lényeg”

Interjú Toldy Máriával (részlet)

toldy_maria.jpg

Csatári Bence:
Mik voltak az első zenei élményei? 

Toldy Mária:
A bátyám, Toldy Zoltán – aki filmgyári hangmérnök volt, és sajnos nagyon fiatalon, ötvenévesen hunyt el – nagyon szépen énekelt, ahogy édesapám is, ellentétben anyukámmal, bár utóbb ő azt állította, hogy neki is jó hangja volt, csak időközben elment. Akkoriban még nem hittem el szegénynek, pedig valószínűleg nem túlzott. Nagypapám a két lányának vett egy-egy házat egymás mellett, az egyikben – amit édesanyám kapott –, lakom a mai napig itt Pestújhelyen. A szomszédban élő, nálam egy évvel idősebb unokanővéremmel, Velemi Máriával és a bátyámmal megalapítottuk a szerényen rólunk elnevezett Toldy-énekhármast, amivel többnyire swingeket és rock and rollokat adtunk elő három szólamban, többek között Bill Haley-től a Rock Around the Clockot. Később felfigyelt ránk egy Tóth Zoltán nevű mérnök úriember, akinek a saját nevét viselő big bandjében is felléphettünk. Ebben a csapatban játszott egyébként mások mellett Bergendy István is. Ezek a koncertek arra is jók voltak, hogy Szirmay Mártával megismerkedhessem, aki több éven keresztül képezte a hangomat, miközben még ő is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára járt, tehát valójában gyakorolt rajtam, így mindketten jól jártunk. Tóth Zoltán aztán a big bandjéhez szeretett volna egy kórust, amit bemutatott volna a rádióban, de ez nem jött össze, csak én mentem be velük, így a rádió kulisszái mögé bepillanthattam. A kisméretű 11-es stúdióban felszabadultam énekeltem Ella Fitzgeraldot, miközben tíz-tizenöten gyűltek össze a lehallgató fülkében. Azt hittem, ennyire tetszett nekik a zenekar produkciója, de aztán hamarosan kiderült, hogy az én énekstílusom nyerte meg a tetszésüket. Ekkor Bágya András tekintette meg zenei rendezőként ezt a produkciót, aki rögtön ígéretet tett arra, hogy ha elindul a tánczenei stúdió, mehetek hozzájuk a képzésre.

Tovább

A rock and roll helye

A Budapesti Rockmúzeum

img_6395.jpg

A Rockmúzeum 2014 áprilisában nyitotta meg kapuit a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik, nyolcszáztíz négyzetméter alapterületű épületegységében. Az alapító MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület azt a célt tűzte ki, hogy állandó kiállítás keretében mutassa be az elmúlt, lassan hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképp a rockzenei hagyományt.

Tovább

A Salgótarjánban rendezett Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválok története

Tarjáni beatzenekarok

7.jpg

Az Öblösüveggyár művelődési házának ifjúsági parkja (1971, fotó: Gink Károly)

1967 talán a legjobb év volt a beatzene történetében.  Ekkor jelenik meg a műfaj első nagylemeze, az Ezek a fiatalok című film zenéjével. A dalok többségét az Illés Lajos, Szörényi Levente és Bródy János trió jegyzi és az Illés-együttes játssza. Utólag visszatekintve, az albumot nyugodtan nevezhetjük a magyar beat első kiemelkedő pillanatának. Korabeli felmérések szerint 1967-ben mintegy ezer amatőr beatzenekar zenél az ország különböző településein, gyakorlatilag egyetlen hétvége sem múlhat el táncmulatság nélkül a kultúrházak nagytermeiben és klubjaiban. „Jazz, büfé, tombola” - hirdeti örökérvényűen a bejáratok mellett elhelyezett kézzel festett plakát.

Tovább

Hamisítatlan, magyar dzsessz – interjú Dresch Mihállyal

(részlet)

Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete dzsessz harmóniamozgását és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel, akinél e két egymástól távoli világ ennyire míves és természetes egységet alkotna, aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar dzsesszt” játszana. Dresch Mihály (1955) számára a zenélés persze mindig is személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek. 

Tovább