Az I. Nemzetközi Country Találkozó az Asztalos János Ifjúsági Parkban (nagyrét), 1981.

A Budapest VIII. kerületében, az Orczy bárók által kialakított 18-19. századi elegáns angolparkból – ahol 1815-ben még I. Ferenc császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király tett sétát – előbb katonai gyakorlópálya lett, majd a második világháború után többek közt a Kossuth Lajos Katonai Akadémia, egy cipőgyár, BKV-buszgarázs, a kilencvenes években leégett Alfa mozi és az Úttörőszövetség költözött ide.

Hazánk első valódi, kizárólag popzenével foglalkozó magazinja az 1982 novemberében megjelent Poptika, amit azonnal be is tiltottak, így csak egy számot élt meg. A Poptika méretre azonos volt az Ifjúsági Magazinnal, szintén részben színes, negyvennyolc oldalas havilapnak indult, ám az ára (24,50 Ft) közel ötszöröse volt az IM-ért kért 6 Ft-nak. A címoldali festmény eléggé bizarr hangulatú, már annak idején sem értettük a mögötte húzódó szándékot. A hátsó borítón két új hullámos amatőr zenekar, az Elhárítás és az Invázió együtt (!) pózol a Hajógyári-sziget összekötő hídján. Jelzésértékű ez a törekvés, az ugyancsak 1982 őszén megjelent, szintén Sebők János által szerkesztett, rendkívül érdekes, értékes és fontos könyv, a Rock évkönyv 1981 is keményen felvállalta az új idők új zenekarait (akiknek jó része nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, de ez akkor még nem volt előre látható.)

A magyar könnyűzene hátteréből hosszú évekig hiányzott az infrastruktúra, és ezzel együtt a szakmai visszacsatolás lehetősége is: nem létezett igazi nyomtatott zenei szaklap, mely átfogóan, objektív kritikai szemlélettel, mégis szeretettel, tisztelettel, hozzáértéssel és gondos törődéssel adott volna olyan visszajelzéseket hazánk beat-, pop- és rockművészeinek, melyeket megfontolandó támpontként használhattak volna, beépítve őket pályafutásuk fejlesztésébe. A rádió és a televízió műsorai hasonlóan rossz mutatókkal bírtak/bírnak, különösen a kereskedelmi médiumok és a bulvársajtó megjelenése óta ezek rengeteget ártottak és ártanak a mai napig a hazai zenei élet valódi értékeket alkotó szereplőinek.

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja, ezúttal a TRIP Hajón. A vetítéssorozat továbbra is a popzene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba. A vetítés keretében a szervezők a korszakról, a fiatalságról, a könnyűzenéről és természetesen a filmekről szóló beszélgetésekre is marasztalják a résztvevőket.

Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2019. január 10-én Zsombolyai János A kenguru című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök. A vetítés utáni beszélgetésen a filmklub házigazdájának, Gelencsér Gábornak a vendége Gálffi László, a film főszereplőjének megformálója lesz.

„VasZoli” egyike azoknak a hazai blues-arcoknak, akik a közép-európai környezetbe ágyazva szólaltatják meg egy másféle „kisebbség” közérzetét, és akinél az említett tradíció felhangjai, illetve a magyar rögvalóság mindenkori rezgései szerves kavarodásban hallhatóak. Ezzel együtt azon kevés dalszerző közé tartozik, akiknél a dalszöveg – a Cseh–Bereményi- vagy a Dévényi Ádám-szerzeményekhez hasonlóan – egy-egy novellányi háttéranyagot is rejthet magában; ez esetben megannyi Örkény-egypercessel van dolgunk, vagyis olyan groteszk helyzetdalokkal, „abszurdoidokkal”, melyeknek hatására váratlanul szájra fagynak a mosolyok, miközben nevetésben oldódnak fel a szorongások is.

Fernbach Erika:
A Vadmacskák igazi koncertzenekar volt, nagyon sok helyen megfordultatok.

Szigeti Edit:
Igen, rengeteget mentünk, őrületesen sok fellépésünk volt. Ha ma egy zenekarnak annyi fellépése lenne, mint a hetvenes években nekünk, akkor már Bugattival vagy Lamborghinivel száguldoznának. De amikor mi játszottunk, akkor megszabott, pitiáner ORI-gázsik voltak, amiből nekünk a legalacsonyabb jutott. Röhejes volt sokszor az egész: tízezer ember előtt felléptünk, és filléreket kaptunk érte. De annyira fiatalok voltunk, ez akkora élmény volt, és olyan társaságba kerültem, ami azóta is meghatározó számomra. Mindez pótolhatatlan, pénzzel nem fölmérhető a hangulat, ami például a buszokban volt. Rengeteget viccelődtünk, hecceltük egymást. Volt olyan turné, ahol a turnézáráskor az utolsó állomáson megcsináltuk, hogy mindenki kiszúrt a másikkal: a dobos beleütött a dobba és liszt volt benne, vagy szigszalagot tekertünk a gitárra. Botrányos volt mindig az utolsó koncert (nevet).

A Tékához hasonlóan a hagyományos magyar népzene ápolását, életben tartását, megismertetését, gyűjtését tűzte ki célul az 1978-ban javarészt a Mákvirág együttes tagjaiból alakult Kalamajka. A Fábián Éva (ének), Sipos János (hegedű), Dövényi Péter (brácsa), Petrovits Tamás (cimbalom) és Nagymarosy András (bőgő) felállású zenekar a Belvárosi Művelődési Házban – a „Molnár utcában”, a mai Aranytíz jogelődjében – talált otthonra. Ahol aztán harmincegy éven át, egészen a 2009 májusi „visszavonulásig” tartottak heti rendszerességű táncházat. Hangszer-összeállításban, harmonizálásban, játékstílusban és dallamkincsben egyaránt a parasztzenei hagyományokat követte, és vitte el a koncertpódiumokra, klubokba, iskolákba.

Török Ádám a hazai dzsessz-blues-rockélet legendája idén töltötte be hetvenedik életévét. A fuvolista-énekes-zeneszerző 1948. január 12-én született Budapesten. Gyerekként kezdett fuvolázni, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz-tanszakának előkészítőjére járt. 1965-ben kezdett el zenekarozni, még gimnazistaként. 1968-ban alapította meg a progresszív dzsessz-rockot játszó Mini együttest, mely a magyar színtéren, ebben a kategóriában a legismertebb és legsikeresebb csapat lett. A zenekar 1971-ben teljesen megújult, Ádám mellett Papp Gyula billentyűs, Német „Nemecsek” Tamás dobos, és Nagy István basszusgitáros alkotta a Minit. Az új formáció tavasszal már az Illéssel koncertezett egy ORI-műsorban, és az újszerű, bonyolult zenéjük ellenére országosan ismertek lettek. 1971 nyarán, az Illés-turnét követően az LGT-vel léptek fel. 1972-ben sikerrel játszottak Keith Jarrett előtt a Videoton Interjazz Fesztiválon, és még ebben az évben a Hanglemezgyár megbízást adott nekik két kislemez elkészítésére, ezeken a Gőzhajó, Délelőtt, Halványkék gondolat és Ne félj című dalok szerepeltek. Nagylemez készítésére ebben az időszakban nem kaptak lehetőséget. A csapat ekkor a Syrius mellett a magyar rock legszínvonalasabb zenéit játszotta. 1973 elején újabb kislemezük jelent meg, ezen a Sirályok és a Kereszteslovag szerepelt. Ádámmal most ezt a korszakot idézzük fel.

A blogunkban korábban bemutatott Tékához és a Métához hasonlóan szintén a táncházas zenekarok újabb hullámához tartozik a Nikola Parov (1960-, gadulka, kaval, gitár, duda) vezette Zsarátnok együttes, mely az előbbi két formációval ellentétben a balkáni vonalat erősítette.

A magyar anya és bolgár apa gyermekeként Bulgáriában született, tízévesen Magyarországra került Nikola Parovra saját bevallása szerint elementáris hatást gyakorolt a magyar táncházmozgalom, de idővel ráébredt, az ő zenei világa mégiscsak a sajátja. Miként 2014-ben a Nők Lapjában mesélte: „A bolgár nagyapám hivatásos muzsikus volt, és ő ismertetett meg a balkáni zenével. Rengeteget muzsikáltak. És ez természetes volt. Plovdiv mellett egy faluban laktak, és abban az időben nem volt villany, ha besötétedett, elővette a hangszereit, és a tűz mellett játszott, énekelt. És ötévesen már én is próbálkoztam a népi hangszerekkel.”