Volt egyszer egy beatkorszak

„Isztambul a miénk, de nem százötven évre” – magyar rockzenekarok a nagyvilágban

2021. április 27. - beatkorSzaki

fortepan_125602.jpg

A magyarok zenei tehetsége méltán világhírű, szinte minden korban szórakoztatták a közönséget magyar muzsikusok és énekesek a királyi udvaroktól a legszínvonalasabb lokálokon át a komolyzenei koncerttermekig. Amikor a beatzene az 1960-as évek legelején Magyarországot is meghódította, a legtehetségesebb hazai zenekaraink színvonal tekintetében pillanatok alatt felzárkóztak a nyugati élvonalhoz.

A mind gyakrabban hazánkba látogató nyugati sztárok fellépési lehetőségéért cserébe magyar előadók és együttesek is megmérettethették magukat a beat őshazájában, Angliában és a világ már részein. Később a leleményes hazai zenészek minden csatornát megtaláltak és kitapostak, hogy nyugatra utazhassanak akkor, amikor ez a vasfüggöny miatt roppant nehézségekbe ütközött. Számos fesztiváldíj, hanglemez és turné bizonyítja, hogy több formációnk is a világhír közvetlen közelébe került, habár a nagy áttörés végül nem sikerült senkinek.

„Messziről jött ember azt mond, amit akar” – tartja a mondás, de a magyarok sikereit rengeteg mértékadó külföldi zenei szaklap és szakíró is alátámasztotta, nem beszélve a közönségről és a rajongókról. Legnagyobb hazai rockexportcikkeink már akkor sikeresen építették az országimázst, amikor ezt a kifejezést még nem alkalmazták.

Vizsgáljuk meg három fő szál mentén a magyar sikereket: az első szál a nyugati vendéglátózás. Számos magyar muzsikus szolgáltatott világszínvonalú zenét hosszabb-rövidebb ideig hotelekben, bárokban, lokálokban vagy luxushajókon a szórakozni vágyó igényes közönségnek, köztük olyan nagyságokkal, mint Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Fogarasi János, Frenreisz Károly, Balázs Fecó, Horváth Charlie, Somló Tamás, Pataky Attila, Tunyogi Péter, Révész Sándor (akinek az Én és a francia lány című dala is megemlékezik erről az időszakról), a Piramis kezdeti formációja vagy a Bergendy és az Apostol együttes, valamint sokan mások a nyugati világ és a tengerentúl számos országában.

A vendéglátózás komoly iskola, hiszen naprakészen kellett előadni az aktuális világslágereket a standard repertoár mellett, kora estétől folyamatosan akár reggelig, ami sok száz dal magabiztos tudását igényelte a biztos hangszerkezelés és a blattolás képességével együtt.

Az óriási rutin mellett az volt a legfontosabb, hogy az akkori magyar törvények értelmében az a muzsikus, aki egy évnél hosszabb időt töltött szerződéssel nyugaton, vámmentesen hozhatott be például hangszereket. Ezt a kiskaput kihasználva fegyverezte fel magát világmárkás hangszerekkel a magyar rockzenekarok többsége. (Például Presser Gábor a Hammond orgonáját és a Fender zongoráját az USA-ból hazatérő Szakcsi Lakatos Bélától vásárolta meg az 1970-es évek elején, de Fogarasi János és a Bergendy együttes is így hozta be ugyancsak a Hammond orgonáit.

A másik lehetőséget a nagy nemzetközi fesztiválokon való szereplés jelentette. A világ egyik legnagyobb zenei fesztiválján, Japánban a Yamaha World Popular Song Festivalon, rögtön az első évben, 1970 novemberében harmadik lett az Omega együttes a Gyöngyhajú lány című dalával, a következő évben a Locomotiv GT különdíjban részesült ugyanott. 1974-ben Vincze Viktória szintén a harmadik helyet szerezte meg, 1983-ban a Neoton Família megnyerte a nagydíjat, 1984-ben pedig Katona Klári a „Legkiemelkedőbb előadás díja” elismerésben részesült.

Ő 1981-ben az ausztriai Villachban az International Pop and Chanson Festival négy kiosztott díjából kettőt is megnyert: a nagydíjat és az osztrák rádió (Ö3) legjobb előadónak járó különdíját. Két évvel később a Karthago szintén győzedelmeskedett ugyanitt, majd szerződést kötöttek a Teldec kiadóhoz tartozó OK Musica céggel, és két angol nyelvű nagylemezt jelentettek meg, illetve sikerrel turnéztak Ausztriában és az NSZK-ban.

1979 januárjában népes hazai zenészválogatott (LGT, Fonográf, Sebő együttes, Hacki Tamás, Katona Klári, V’Moto-Rock, Neoton Família és Szűcs Judit utazott a cannes-i MIDEM fesztiválra, ahol a magyarok emlékezetes gálakoncertet adtak január 23-án. Több előadó és együttes készített angol nyelvű albumot, amelyeket a Hungaroton standján osztogattak a szakemberek.

141285151_2844674232526796_8897429930136634155_o.jpg

Érdeklődést váltott ki a Neoton Família, Szűcs Judit, a Fonográf és a Piramis, de valódi, komoly esélyt hordozó szerződést egyikükkel sem kötöttek. 1982-ben Hamburgban is rendeztek egy magyar gálát az LGT, a KFT, a V’Moto-Rock, Katona Klári és a Hungaria részvételével, de egy angol nyelvű, kis példányszámban kiadott V’ Moto-Rock-lemezen kívül komolyabb eredmény nem született.

1967. július 7-én, 8-án és 9-én fellépett Budapesten a The Spencer Davis Group, melynek menedzsere, John Martin jó barátságot ápolt Charlie Coutts szerkesztővel, aki akkor éppen a Magyar Rádió angol szekciójában dolgozott, és nagyon szerette a beatzenét. Járta a várost, és megismerkedett a magyar zenekarokkal, összebarátkozott azok tagjaival.

Az ő közbenjárására 1968. június 6-án az Omega angliai turnéra utazhatott John Martin meghívására. Nyolc koncertet adtak, négyet Londonban, de játszottak Birminghamben, Oldhamben, Edinboroughban és Manchesterben is. A turné szünetében a Decca cég felkérésére egy nagylemeznyi anyagot rögzítettek, ami Omega Red Star from Hungary címmel novemberben jelent meg. (Az első angliai turnén Kóbor János nem tarthatott a zenekarral egy közlekedési baleset miatt, ezért a lemezen Mihály Tamás, Benkő László és Presser Gábor énekelnek.)

Novemberben ismét egy rövid turnét bonyolítottak le a The Nice társaságában, majd egy újabb, ezúttal harminc koncertre szóló meghívással a tarsolyukban tértek haza, ám a harmadik kiutazást a hazai hatóságok megakadályozták, mondván: hogy az egyensúly ne billenjen ki, utazzon inkább az Illés együttes (akkor hangzott el a híres BBC-nyilatkozat a hajviseletről, ami miatt az Illést egy évre eltiltották a budapesti koncertezéstől, így lettek „a vidék legnépszerűbb beatzenekara”).

1970. július 9–11. között Spanyolországban, Palma de Mallorcán a Barbarella Fesztiválon harmadik helyen végeztek az Olyan szépen mosolygott című dalukkal, a Gyöngyhajú lány című slágerüket egy francia kiadó kívánta megjelentetni egész Európában, lemezfelvételre és turnéra akarták szerződtetni a zenekart, ám a magyar hatóságok hazarendelték őket.

Az Omega tagjai a szállodában egy hosszú éjszakán szavaztak, hogy disszidáljanak-e vagy térjenek haza. Az előzetes megállapodás úgy szólt, hogy a többség akaratának minden tag aláveti magát, döntetlen esetén hazaindulnak.

Július 31-én Makón el is kezdték a turnét, akkor mondta Benkő László, hogy soha többé nem játszik páros taglétszámú zenekarban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1971-ben Presser Gábor és Laux József, valamint akkori felesége, Adamis Anna szövegíró elhagyták az Omegát. A magukra maradt zenészekben feszült a bizonyítási vágy, hamar megtalálták új társukat, Debreczeni Ferenc dobost, és megcélozták az európai sikereket.

1973-ban hosszú távú szerződést kötöttek az NSZK-beli Bellaphon lemezcéggel Peter Hauke menedzser segítségével, és sorban jelentek meg a Németországban felvett angol (és német) nyelvű albumaik.[1] A szerződés ideje alatti öt évben több időt töltöttek Nyugat-Európában, mint itthon, hónapokon átívelő turnéiknak köszönhetően (Anglián kívül) komoly sikereket értek el.

A kontinensen, Svájcban és az NSZK-ban Omega Fan Clubok is alakultak; a lemezeik szép példányszámban fogytak el. Olyan világsztárokkal koncerteztek és turnéztak együtt, mint a Uriah Heep, a Supertramp vagy a Scorpions. Úttörőként vásárolták meg és mutatták be a magyarországi színpadokon a legkorszerűbb hangszereket és színpadi, valamint látványtechnikai berendezéseket, mint például 1977-ben a lézershow-t mint vizuális elemet. 1981-ben egy igazi világcég, a WEA szerződtette az Omegát, de egyetlen lemez megjelenését követően elálltak a közös munka folytatásától.

Az 1971-ben frissen startoló új zenekar, hazánk első szupergruppja, a Locomotiv GT már a megalakulásakor nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint a világhírt. Erre komoly alapot adott számukra a négy tag sziporkázó tehetsége és világszínvonalú, korszerű rockmuzsikájuk.

1971. június 26-án Budapesten koncertezett a The Tremeloes együttes, elkísérte őket a legmértékadóbb angol zenei szaklap, a New Musical Express vezető újságírója, Roy Carr is, aki látta az LGT bemutatkozó koncertjét a Budai Parkszínpadon, és élményeiről, benyomásairól az alábbi címmel közölt fényképes beszámolót: „A következő rockszenzáció keletről jön, nem nyugatról!”

Már a megalakulás évében felléptek a Yamaha fesztiválon Tokióban, ahol különdíjat és egy konténernyi hangszert kaptak. 1972. május 27-én felléptek Angliában, Lincoln városában a Great Western Express fesztiválon, egyenrangú partnerként több világsztárral. (A fesztivált a régi ismerős, John Martin szervezte.) 1973-ban Londonban várta őket az Ally Pally fesztivál az Alexander Palace-ban, ahol látta őket a kor legfontosabb producere, az akkor a The Rolling Stones lemezeit is készítő Jimmy Miller, és szerződtette a zenekart.

Októberben felvették első angol nyelvű nagylemezüket Londonban, ahol a felvételek során egymásnak adták a kilincset a világ vezető rockzenészei, Jack Bruce még játszik is az LGT lemezén. 1974 júniusában a londoni Rainbow színházban rögzítették műsorukat Dick Clark In Concert című műsora számára, majd júniusban Gombos Zoltán, a Pannonia Enterprises és a Liberty Publishing Co. elnökének segítségével az Egyesült Államokba utaztak egy hosszú turnéra és egy újabb angol nyelvű lemez felvételére.

Olyan világhírű, vezető rockzenekarokkal játszottak egy színpadon, mint a Lynyrd Skynyrd, a ZZ Top, a Rush, a Nazareth, a Grand Funk Railroad vagy Ted Nugent.

Jól haladt a lemezfelvétel is, mire a magyar hatóságok kötelezték az LGT-t, hogy szakítsák meg a turnét és a felvételeket és utazzanak a finnországi Turku városába, a Ruisrock Fesztiválra. (Ott a fesztivál szervezői rácsodálkoztak a jöttükre, hiszen ők a magyar félnek jelezték, ha az LGT az adott időpontban – augusztus 10. – nem ér rá, ők szívesen fogadják az Omegát is.) Egy idegileg szétzilált csapat tért vissza az USA-ba, ahol közeledett a hazatérés időpontja, amikor is kiderült, hogy az LGT szólógitárosa, Barta Tamás nem megy haza társaival. Ezért a visszatérőkre Magyarországon retorzió várt, Amerikában pedig szerződésszegés miatt elálltak a már felvett második lemezük megjelentetésétől, mert az tilalmazta a tagcserét. (Igazság szerint az ABC Recordson belüli személyi változások is rengeteget rontottak a magyar zenekar esélyein, mert az új vezetés nem hitt bennük.)

1982-ben újra nekifutott az LGT, ismét Angliában: az EMI világcéggel kötöttek szerződést, megjelent a Too Long című nagylemezük, és Nagy-Britanniában turnéztak a 10cc társaságában. A kiadó szakemberei gyakorlatilag mindenbe beleszólást akartak, még a tagok kinézetébe és öltözködésébe is, amit az LGT nehezen viselt. Stúdiózenészi lehetőségeket is lebegtettek számukra, ám Magyarország vezető zenekarának tagjai nem ezért jöttek a szigetországba, így az EMI-szál is elhalt.

fortepan_47129.jpgFrenreisz Károly a Skorpióban - Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Magyarország legnagyobb rockzenei „exportcikke” a Skorpió együttes volt az 1970-es években, köszönhetően az első generációs rockpionír, a több idegen nyelvet beszélő és zenekarvezetőként is rendkívül tehetséges Frenreisz Károlynak, aki sikeresen mozgatta ismeretségi körét, másrészt a Skorpió zenészei valódi élménnyel ajándékozták meg a koncertjeik látogatóit.

Virtuóz hangszeres játékuk lenyűgözte a közönséget, és az általában külföldön is magyarul éneklő együttes itthon sokak által bírált szövegeivel sem akadt probléma nyugaton. Éveken át rendszeresen a Skorpió nyerte az Interkoncert emlékplakettjét a külföldön legtöbbet koncertező magyar zenekarként. 1978 különösen erős évük volt: az épp ötéves csapat júniusban játszott Törökországban az Istambul Festival gálakoncertjén, augusztus 12-én Helsinkiben, 14-én a svédországi Örebróban, 22-én a finnországi Turkuban a Ruisrock fesztiválon olyan világsztárokkal egy színpadon, mint Bob Geldof akkori zenekara, a The Boomtown Rats és a Uriah Heep. 1978 decemberében Svédországban felvették első angol nyelvű nagylemezüket, ám a következő év tavaszán a Skorpió feloszlott, így a frissen megjelent albumukat már nem volt alkalmuk élőben bemutatni Nyugat-Európában.

A komoly nemzetközi sikereket elérő magyar rockművészek valódi áttörése nem sikerült. A miértekre számtalan válasz létezik, számomra a leghitelesebb Révész Sándoré, aki 1981-ben a Magyar Ifjúságban így foglalta össze véleményét a kérdésről:

„Külföldre csak magánemberként szeretnék utazni, nem fektetek különösebb hangsúlyt a kinti érvényesülésre.

Miért nem, hiszen minden együttes ennek a lázában él manapság?

Illuzórikusnak tartom. Eddig mindössze néhány produkciónak sikerült külföldi pódiumra jutnia Magyarországról. Kinti zenészbarátaim elég hiteles képet tudnak adni az ottani érvényesülésért folyó küzdelemről. Lehet ábrándokat űzni, de ezek nem szerepelnek az elképzeléseimben.

Mit gondolsz, miért nem sikerül kitörni külföldre?

Ez a gyökerek kérdése. Amerikában, Angliában a rock and roll teljesen magától értetődő egy gyereknek. Nálunk nem az, s itt kezdődik az egész.”

 De zárásként Szörényi Levente véleményét is érdemes idézni, aki így nyilatkozott erről Dám László könyvében:

„Az Illés zenekar a maga jelenségével szerintem egyértelműen reprezentálta, hogy egy magyar együttesnek miért nincsen igazi lehetősége nemzetközi sikerek elérésére. Példaértékű volt a pályafutása. Egy magyar együttesnek nem az a rendeltetése, hogy külföldön befusson. Az elején mi is másoltuk a külföldi zenekarokat, a külföldi hangzást, de amikor tudatosan valami tipikus hazait akartunk csinálni, bebizonyosodott, hogy az igazán csak itthon működik.”


[1]
Omega (Bacillus Records, Bellaphon, 1973); Omega III (Bacillus Records, Bellaphon, 1974); 200 Years after the Last War (Bacillus Records, Bellaphon, 1974); The Hall of Floaters in the Sky (Bacillus Records, Bellaphon, 1975); Time Robber (Bacillus Records, Bellaphon, 1976); Gammapolis (Bacillus Records, Bellaphon, 1978); Skyrover (Bacillus Records, Bellaphon, 1978); Live at the Kisstadion (Bacillus Records, Bellaphon, 1979)


Szerző: Rozsonits Tamás

Nyitókép: A Karthago zenekar útban Nürnberg felé, Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr116404590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása