Volt egyszer egy beatkorszak

„Háromszáz bulit simán lenyomtunk egy év alatt” – interjú Schuster Lóránttal

2021. május 20. - beatkorSzaki

fortepan_125729.jpg

Az ötvenéves jubileumát 2019-ben turnéval ünneplő P. Mobil vezére, Schuster Lóránt a hazai rockzene egyik legnagyobb történetmesélője. A pályája zenekari háttéremberként indult, aztán rövid időn belül megszerezte a színpadi fellépéshez szükséges igazolást is. Megannyi más feladata mellett menedzserként, szövegíróként és színpadi showmanként is tevékenykedett. Zenekara az utóbbi években ismét sikerszériáját futja, Lóri pedig hetvenkét évesen is aktív. „Hogyha hallom én, minden az enyém” című koncerttörténeteket bemutató sorozatunkhoz kapcsolódva vele is felidéztünk néhány nevezetes bulit, balhét és zenei hatást.

Gyerekkorodban milyen zene szólt otthon nálatok?

Engem és a testvéremet a nagyanyánk nevelt. A legelső zenei élményem ezért a nagyszüleim tekerős lemezjátszójához fűződik. Nem volt benne semmi elektronika, minden mechanikusan működött. Egyébként később én is vettem egy ilyet egy búcsúban, zseniális szerkezet! Emlékszem, egyetlen lemezünk volt, éjjel-nappal azt hallgattuk. „Egy kíváncsi kacsa” témájú dal volt rajta, vagy valami hasonló, ez volt a nagy ámulat nekünk. Egyébként meg leginkább a rádió szólt. Hogy akkoriban milyen zenék mentek a rádióban? Forradalmi dalok. Arra buzdítottak, hogy menjünk dolgozni és győzzük le az imperialistákat.

Ez még az ötvenes évek, ugye?

Igen, az ötvenes évekről van szó. Akkoriban a Bella Ciao és a hozzá hasonlók nekem nem voltak túl érdekesek. A nagymuter világvevő Philipsén egy idő után a keleti adókat kerestem, és nagyon tetszett az ott fogható monoton zene. Hasonló volt, mint amire anno Jimmy Page és Robert Plant gerjedtek rá. Amikor kezdtem nagyobbacska lenni, a gimnáziumi nyári szünetben dolgoztam, hogy tudjak venni egy M8-as szalagos magnót. Négy forintos órabérért melóztam, téglát meg maltert kellett cipelni az emeletre. Egész nyáron gürcöltem, de nem tudtam összehozni a magnó árát, a nagymuti viszont kipótolta a pénzemet! Másodikban már vittem be az iskolába a szalagost egyszer-kétszer, mindenki el volt ájulva, nagy szenzációnak számított ez akkoriban!

A zene iránt a gimi időszakában kezdtem komolyabban érdeklődni. De még ezt megelőzően jártam a kerületi munkásotthonba, amit Kantlernak nevezett a népnyelv. Kissrácként ott tébláboltam a hátsó színpadi bejárónál, és arra emlékszem, hogy egy nagyobb srác kinyitotta az ajtót, és megengedte, hogy benézzek. Láttam, hogy játszik egy zenekar, mint kiderült, a Sankóék voltak. Dugig volt a hely, a teremben tviszteltek, meg madisont és rock and rollt táncoltak. Ez volt az első alkalom, amikor a nyitott ajtón át rám zúdult a zene. Ettől elájultam.

A XVI. kerületben, ahol most is élek, volt több művelődési ház, klub és mozi, ahová jártunk. A sashalmi Mikszáth mozi attól volt érdekes, hogy a Brunner Győző – a Metro, majd később a Taurus dobosa – papájáé volt, amíg el nem vették tőle.

Aztán megjelent a Szabad Európa rádió, mi pedig listákat csináltunk a különböző műsorokból. Nem nagyon érdekelt minket, hogy csehül, románul, vagy bármilyen más nyelven beszélnek, az volt a lényeg, hogy zenét nyomtak a műsorban. Hallgattuk a Radio Luxembourgot is, amin éjfélkor voltak a lemezbemutatók. Ott ismertem meg Hendrixet és a Fleetwood Macet. Másnap, a gimiben az volt az első kérdés, hogy ki hallotta az éjjeli premiert.

1966-ban elindultak táncdalfesztiválok. Ültek a szomszédok a sámlin, és nézték a tévében a vetélkedőt, de a koncertek világa azért érdekesebb lehetett. Mikor érezted, hogy más irány is van zenei-kulturális értelemben, mint amit a tévé sugárzott?

Ezt minden nap éreztem. Amit a tévében és a rádióban lehetett látni és hallani, annak semmi köze nem volt a valósághoz. A korábban említett helyeken például folyamatosan igazán jó zenekarok játszottak, a Dogs, a Liversing, az Orkán, és mindenféle bandák, majd később már mi is, Gesarol néven. A külvárosokról beszélek, itt nem működtek a belvárosi, fölkapott zenekarok. A külvárosi gyerekek rockzenét hallgattak! Themet, Aminalst, Yardbirdsöt, Stonest, tehát azokat a bandákat, amik nem a Beatles nyomvonalán haladtak. Egyébként sok, kitűnően játszó slágerzenekar is működött akkoriban. De mi nem ezeket kedveltük, hanem a keményebbeket. Az Animals volt az abszolút kedvencem. John Lennon mondta annak idején egy interjúban, hogy egész Angliában három beatzenekar tudta a titkot. A Beatles, a Stones és az Animals. Liverpool, London és Newcastle.

Emlegetted a táncdalfesztiválokat. Annak örültünk, amikor bekerült a versenybe az Illés együttes vagy az Omega. Na, végre! – gondoltuk, amikor megszólalt a hápogóval egy gitárszóló...

fortepan_125326.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

De azért élőben volt az igazi látni ezeket a zenekarokat…

Hát persze! Olyan fanatikusak voltunk, hogy Balatonszéplak felsőről, ahol egy ismerős kertjében sátoroztunk, minden nap bementünk Siófokra – ami azért elég combos séta – azért, mert tudtuk, hogy a Dogs játszik két olyan számot, ami érdekelt. A kerítésen kívül ácsorogtunk, nem volt pénzünk bemenni, fogyasztani meg végképp! Meghallgattuk ezt a két számot, aztán szépen felkerekedtünk és visszamentünk Széplak felsőre. Húsz kilométert gyalogoltunk két számért!

Lengyelországba stoppal mentem, ott lehetett kapni olyan képeslapot, aminek a felületébe belevéstek egy nótát és lemezjátszón le lehetett játszani. Gondolhatod, milyen minősége volt! De meg tudtam venni így egy Yardbirds-számot. Kész, elájultam! Még meg is van valahol.

Egyébként leginkább a Budai Ifjúsági Parkba jártunk, ahol felléphetett egy-két banda, akiket engedtek hosszú hajjal zenélni. A Parkban vettem át azt a Yardbirds-lemezt, amit B. Tóth László másolt ki nekem. A másik élményem meg azért volt tanulságos, mert kiderült, hogy a közönség hogyan hallgat zenét. Radics Béla nyomta a színpadon, és a műsor csúcspontján vadul elkezdett „szájjal-foggal gitározni”. Persze az elektromos gitárnak elég, ha az ujjaddal rákoppintasz vagy ráfogsz, és szól magától, nem kell harapdálni, az csak látvány, show volt, a hápogót közben nyomta a lábával Radics.

 Szóval ez a show ment, mikor mellettem egy gyerek azt mondja: „B. meg! Béla a lábával gitározik.” Akkor jöttem rá, hogy a csajok nem azt nézik, hogy a gitáros hogy játszik, hanem, hogy helyes-e a srác, és hogy milyen jó piros gatya van rajta. Szóval, a hallgatóság nagy része laikus.

Az mindenesetre kijelenthető, hogy akkoriban óriási különbség volt a külváros és a belváros között. A belvárosban játszó menő zenekar, a Metro, az Illés, az Omega és a többi klubos banda nagyon ritkán jött ki a külvárosba, mert ott eléggé rezgett nekik a léc.

Hát, ha nem tetszett a közönségnek, vagy nagyon bevadultak, akkor kifütyülték őket. Ott nem volt elég sztárnak lenni, olyan zenét kellett játszani, ami tetszik az ottani srácoknak. De ezek a bandák nem azt a zenét játszották.

fortepan_194659.jpgFotó: Fortepan / Gábor Viktor

Hogy emlékszel az első fellépésekre? Kikkel, illetve milyen körülmények között zajlottak ezek a koncertek?

A P. Mobil története elég messzire nyúlik vissza, 1973 óta P. Mobil a nevünk, 1969. augusztus 20-án indultunk Gesarolként, de azt megelőzően is volt jó pár év, mikor a Haus Byrds zenekarnál plakátoztam, a cuccot intéztem nekik meg ilyenek. Gyakorlatilag a Gesarol indulása óta viszem a dolgot felelősséggel, úgy, hogy színpadon is jelen vagyok. Ki kellett találni, hogyan lehetek fent hivatalosan, le kellett vizsgázni, ez egy külön történet. Akkoriban ugyanis a menedzsert, aki nem zenekari tag, imperialista csökevénynek, a zenekarokon élősködő herének tekintették.

Te tudtál akkoriban olyan embert, aki egy zenekar mellett végez ilyen tevékenységet?

Olyan, hogy valaki csak egy zenekarnak intézte a dolgait, kevés volt. Egy-két profi bandánál az volt inkább a jellemző, hogy a zenekari ügyeket csapaton belül vitte valaki. Mondjuk Frenreisz Kareszt említhetjük, ő mindig jól eladta a zenekarait. Vagy Várszegi Gábor, a Gemini vezetője, aki klubos körökben mozgott jól. Ha nem volt tíz bulijuk egy héten, akkor belebetegedett. Nagyon profin szervezett, folyamatosan volt fellépésük. Az országban működő tizenvalahány ifjúsági park kulcsfontosságúnak számított, azok mindig beindultak április vége körül és addig működtek, ameddig jó volt az idő.

Akkor a hétköznapok is működtek, nem úgy, mint most.

Mindennap mentek a bulik, mi hétfőnként Kaposváron játszottunk, péntekenként pedig Miskolcon. Emlékszem, akkoriban az EDDA legénysége ott állt a színpad baloldalán, a Gárdonyi parkban és figyelt minket. Akkor még tánciskolákban, bálokon játszottak.

De visszatérve rám, levizsgáztam zenekari tagként, és attól fogva szervezhettem a csapat dolgait, és jelen lehettem a színpadon is. Egyébként voltak olyan szervezők, akik illegálisan dolgoztak, adták-vették a bulikat! Bementél az Erzsébetbe – este ott kötött ki mindenki –, jött egy szervező, és azt mondta, hogy van egy buli Jászárokszálláson, ekkor és ekkor. Meg volt adva, hogy ennyi a pénz, mondjuk 1560 forint, ha bevállaltad, a szervezőnek adtál száz forintot vagy kétszázat, és beírta az aláírt szerződésbe, hogy Gesarol zenekar. Onnan már a mi dolgunk volt lejutni, lejátszani a bulit és felvenni a gázsit, ami a papíron volt.

fortepan_40680.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Milyen gázsik voltak akkoriban?

Hát ilyenek! Az egész zenekarnak mondjuk 1300 forint. Tényleg nagyon kis pénzekért játszottunk! Eszembe jutnak koncertek, például, hogy mennyiért csináltunk karácsonyi bulit a miskolci sportcsarnokban 1977 körül. Itt, a Piramis–P. Mobil közös koncerten kaptunk fejenként pár száz forintot. Közben tele volt a csárda!

Ha jól tudom, központilag elő volt írva, hogy mennyit kaphat egy zenekar.

Igen, ez nagyjából háromszáz forint volt fejenként.

Nem lehetett ezt kijátszani a helyi apparátussal? Hogy valamivel több kerüljön hozzátok…

Így is csalni kellett, mert a szállítás meg az útiköltség külön gondot jelentett. Gyorsvonat, másodosztályon, hét személyre – ez volt előírva, valami baromarcú találhatta ki. Eleve nem is egy mikrobusszal mentünk, hanem kettővel. Gyakorlatilag úgy kellett csinálni az adminisztrációt – ebben már együttműködtek a helyiek is –, hogy megállapodtunk, az adott manőver mennyibe kerül, aztán beírtuk, hogy tizenöt fő utazik gyorsvonattal, másodosztályon oda-vissza. Ez kiadott annyit, hogy ki tudjuk fizetni a két mikrobuszt. A technikusok egy külön téma, mert ők még kevesebbet kaptak, szóval embertelen feltételek voltak. Azt kell mondanom, hogy azért csináltuk, mert szerettük. Ebből a bevételből sokra nem lehetett menni.

Voltak a kifizetésnél problémás esetek?

Nem volt olyan egyszerű megkapni a gázsit, még akkor sem, hogyha szerződés volt róla. Előfordult, hogy a nyíregyházi Ifjúsági Parkban az előzenekar nem érkezett meg, és az igazgató azt mondta, hogy ha lejátsszuk az első részt is, akkor azt a pénzt is megkapjuk. Lejátszottuk, vége a bulinak, adja a pénzt… Mondom, hol van a másik része? A szokásos mellébeszéléssel próbált mentegetőzni.

Az egyik mikrobuszunk tetején üres volt a csomagtartó, a parkban meg volt egy nagy, öntöttvas asztal, hat székkel. Abból feltettünk egy készletet, a kapunál az igazgató engedett ki, látta, integetett nekünk, de nem szólt egy szót sem. Gondolom, leírta ezt a készletet amortizációban, vagy valamit kitalált, de a pénzt inkább megtartotta. Én meg hazafelé eladtam a bútort Cseresznyének, a technikusunknak, és kifizettem a bandát.

Ezzel nem ért véget a történet, mert a következő alkalommal, amikor Nyíregyházán játszottunk, a bizalom már megrendült, így óvatosabbak voltunk. Jött a közönség szép számmal, akkoriban ebbe a parkba beengedtek vagy ezerhatszáz ember! Mondja a diri, hogy lehet kezdeni. Lehetni lehet, mondom, de előbb add ide a pénzt! Azt mondja, nem adja, csak a buli végén. Mi viszont akkor nem játszunk. A közönség várta a kezdést, egyre hangosabban követelték a zenekart. Az igazgató egy idő után belátta, jobb, ha kifizet. Mi meg egy percen belül színpadon voltunk. Alapszabály, hogy olyan nincs, hogy legközelebb meg holnap meg majd kompenzáljuk valamikor – ez mind süket duma.

fortepan_125730.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Volt különbség a hétköznapi viseletetek, illetve a színpadi megjelenés között?

Az a helyzet, hogy engem már a Spencer Davis Group 1967-es, Kisstadionban adott koncertje után is begyűjtöttek. Bevittek, lajstromba vettek, lefényképeztek, ilyenek. Akkoriban úgy festett a szett, hogy papucs, nagyon kopott farmer, amit a nagymuter ezerszer megfoltozott már bőrdarabokkal, egy kifordított báránybőr bekecs, alatta meg Cream-trikó. Amit szintén a nagymuterom csinált meg úgy, hogy leírtam neki a betűket, ő kivágta piros anyagból, beszegte, és rávarrta egy fehér pólóra. Kiegészítőnek a sashalmi piactér vegyesboltjában vettem aprószemes kutyaláncból négy-öt métert, azt raktam a nyakamba! Plusz még a hosszú haj.

Meg a bajusz!

Nem tudom, hogy volt-e akkor bajuszom, mindenesetre elég gyanúsan néztem ki, ahogy a többiek is. Szóval, mi már alapból is fazonok voltunk. Amerre mentünk, a rendőrök összeszaladtak! Szinte kétszáz méterenként igazoltattak minket a kinézetünk miatt. Ez már középiskolás korunktól megvolt, az osztálytársaimat, a barátaimat is igazoltatták, ha ilyen ruhában voltak. Amikor lementünk a Balatonra, egy farmerszerkó volt rajtam, vittem egy törölközőt, és száz forintot. A vonaton lógtam, ami azt jelentette, hogy az ajtón kívül kapaszkodtam. Elég durva dolgok voltak. A nádasban aludtunk csónakokban, vagy inkább a strandon, mert ott nem volt annyi szúnyog. Gödrökben, összetekeredve tértünk nyugovóra, mint egy kígyó. Mindenre elszántak voltunk.

Akkor a színpadi öltözék eleinte nem különbözött attól, amit az utcán is viseltetek.

Áááá, semmiben! Erre egy poénos példa volt, mikor a motörheades Lemmytől valami hasonlót kérdeztek. Nála az volt a trükk, hogy levette a bőrdzsekijét, a bőrnadrágját meg a fehér csizmáját, letette az öltözőben, aztán felvett egy bőrnadrágot, egy pár fehér csizmát meg egy bőrdzsekit. Abba beleizzadt, aztán visszavette a szárazat a buli után.

Nekünk óriási kedvezményt jelentett már az is, hogy zenészként bemehettünk az Ifiparkba hosszú hajjal, szakadt ruhában. Vad dolgokat nem lehetett művelni akkoriban, de azért mi minden kedden, amikor ott játszottunk, csináltunk valami showt. Ami mindig tetszett az embereknek.

Nálad, mióta színpadon vagy, mindig volt valami eszköz, amivel hangulatot keltesz, vagy poénkodsz. Mi volt az első, amit bevetettél?

A dologban volt egy kis kényszerűség. Miután nem lehettünk a tévében, nem játszotta a számainkat a rádió, és nem adtak ki tőlünk lemezt, mindenképpen kellett valami, amiről megjegyzik a P. Mobilt. A számainkat, a műsort, a zenekart. Ehhez kellettek ezek a dolgok. Először a Kétforintos dalhoz készült egy verklinek látszó doboz, amihez a nagymuter kávédarálójából volt a tekerő. A Vígszínházban csinálták nekem. Én pedig a színpadon öreg verklisnek öltözve tekertem a gépet. A Gálya című számba pedig a nagymuter hasogató tuskóját hoztam el, és fakalapácsokkal – mint annak idején a gályákon – hoztam a tempót.

Ezt már használtad az 1973-as Diósgyőri Popfesztiválon is, van egy ilyen kép rólad.

Igen, ott már volt. Aztán egyszer az történt, hogy nem nagyon volt hely a kocsiban, és nekem az ölemben kellett volna szállítanom ezt a rönköt vidékre. Elég kényelmetlen volt, úgyhogy kidobtam a kocsiból: eddig szerepeltél, most már szevasz! Mindig kitaláltunk valamit egy adott műsorhoz, amit megjegyeztek az emberek. Később volt egy sztori, a Budai Ifjúsági Parkban csináltuk meg. Egy srác a katonaságtól hozott egy katonai ködgyertyát, amit bedurrantottam a koncerten, és a park eltűnt egy fél órára a ködben. Ez olyan ködgránát volt, amiben egy tankezred is el tudott tűnik! Meg kellett várni, amíg a szél kifújja a parkból a füstöt. Le kellett állítani a bulit. Volt itt minden…

Koporsó és téglafal is.

Ezer kis vörös téglából megcsináltuk a „magyar falat”. Rá volt írva, hogy: „Vigyázat, omlásveszély!” A legvadabb történet talán az volt, amikor több zsákkal szereztem azokból az apró pöttyökből, amiket a lyukkártyás rendszer kinyom. Vettünk nagyméretű lufikat, és megtöltöttük őket ezekkel az apró papírpöttyökkel. Drótköteleken, a közönség fölött voltak kifeszítve. Vikidál Gyula, aki tagja volt a Budaörsi Lövész Klubnak, hat-hét lövésszel jött a koncertre, fölmentek az épület tetejére, és adott pillanatban elkezdték lődözni a lufikat, a közönségre meg dőltek a papírpöttyök. Valaki felhívta a rendőrséget, hogy fegyveresek lövöldöznek a P. Mobil koncerten a tetőről. Nagy botrány volt! Aztán kiderült, hogy ezek csak légpuskák voltak, de mivel engedély nélkül hozták őket a Parkba, volt némi ejnye-bejnye. Persze ettől még kitört a pánik rendesen.

Minden héten törtem a fejem, hogy mit lehetne még csinálni, ami kapcsolódik a műsorhoz. Vendégeket is hívtunk, meg volt olyan, hogy a Lőj rám című számhoz béreltem egy jelmezkölcsönzőből egy lófejet és egy hozzá tartozó hátsó részt, farokkal. Ebbe két ember bújt bele és az volt a lényeg, hogy én belovagolok. Messziről, az akkori fényviszonyok között nagyon hiteles volt a ló. Beszélték, hogy: „Te! B. meg, ezek fölhoztak egy lovat a színpadra!” Aztán persze kiderült, hogy ez a ló csak papírmasé, de nagyon jól nézett ki. Lőrincen akkor ért véget a show, amikor a ló eleje, aki rosszul mérte fel a terepet, lelépett a színpad szélén, a hátulja pedig vadul kapálódzott. Leestek, össze-vissza törték szegények magukat.

A tapsgépet szerintem mindenki ismeri… De a 2021-es műsorban is lesz egy komoly meglepetésem! Különben nagyon beváltak ezek a különleges színpadi cuccok, mert sokszor még azok is, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi az a P. Mobil, megjegyezték a zenekart az ilyenekről. Mint például egy kárpátaljai gyerek, aki egy kisvárdai koncertünkre jött el. Akkor éppen az a show ment, hogy én nyúl ruhában jöttem be, és beakasztottam a színpadon lévő zenészeknek. Másnap kérdezték a srácot, hogy milyen volt a koncert? Ő a buli előtt még azt gondolta, hogy a P. Mobil valami telefon... Szóval, azt mondta, hogy hihetetlen! Képzeljétek el, bejött egy nagy rózsaszín nyúl, és meghágott mindenkit.

A kellékekben, a showban volt külföldi befolyás nálatok?

Nem nagyon láttunk mi akkoriban filmeket, inkább csak a képeket néztük, akár órákon át, és azokból próbáltunk kitalálni egy másfél órás koncertet. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi történik kint, ezért a számaink témájából kellett kiindulni, és felmérni a mindenkori lehetőségeket. Például, ha egy művelődési házban léptünk fel, és mondjuk a gyerekelőadásokból ott maradtak díszletek, akkor megkérdeztük, használhatjuk-e azokat. És ha lehetett, akkor bokrokra meg házikókra találtuk ki a showt. Mindent kihasználtam, ami adta magát.

Pofára is estem párszor. Például egy vidéki fellépésünk előtt láttam, hogy a zenekari árokban birkózószőnyegek voltak leterítve, jó vastagok, buli előtt ki is próbáltam, hogy szépen előreugrok, mintha repülnék, aztán a szőnyegekre esek. Elkezdődött a buli, jött a Varjú dal, repültem is, aztán, mint a rajzfilmekben, megálltam egy pillanatra a levegőben, mert addigra szépen elpakolták a szertárba a szőnyegeket, így maradt a beton...

Akkor jártam a legrosszabbul, amikor a Tűzimádó című számban égett az edényben a denaturált szesz. Megbillent a kezem, ráfolyt az égő alkohol és elkezdett lángolni a karom! A közönségnek nagyon tetszett, azt hitték, ez a műsor része. Kimentem a színpadról, letettem a bödönt, és az egyik függönybe tekertem a kezem. Sokra nem mentem már vele, ugyan a tűz elaludt, de a hólyagok már megjelentek a bőrömön. A műsorban jött még a Gálya, a fakalapácsokkal, két vagy három számmal később. Az összes vízhólyag, ami a kezemen volt az égéstől, kidurrant. Én ugyan ráfáztam, de a közönség imádta.

Az Asszonyt akarokban is volt egy filléres show! Vetettem a roadokkal két sört. A dal előtt lekapták a kupakot, kimentem a színpadra, felráztam az üvegeket, mintha vertem volna a bránert. Így nagyon sokáig lehetett velük locsolni. A koncert után bejött az öltözőbe egy akkor ideiglenesen Magyarországon állomásozó magyar kislány. „Hát, én Amerikában élek, és láttam már egy két nagyon durva showt, de ilyet, hogy valaki levizeli a közönséget, ilyet még nem”. Megmutattam neki, hogy ez igazából sör volt, és nagyon le volt törve szegény.

De sok mást is megéltünk. A Szovjetunióban megyek ki a színpadra, az ORI igazgatóhelyettese pedig kérdezi tőlem, hogy ez mi? Mondom, egy tapsgép. Minek ide tapsgép, ne vigye ki, tapsolnak ezek a nélkül is. De hát ez a show része! Láttam rajta, hogy teljesen meg volt zuhanva. Kimentem, a közönség meg csak nézett. Bekonferáltam, hogy „Na, sto eta”? (Mi ez? – a szerk.) Néztek, mint a moziban. Ez egy 100 wattos tapsgép.

Ettől teljesen ledöbbentek, mert a Szovjetunióban sok minden volt, mindenből a legnagyobb ráadásul, de 100 wattos tapsgépet még ők sem láttak ezelőtt. Elkezdtem vele tapsolni, és a leningrádi sportcsarnokban, ahol pénteken, szombaton és vasárnap összesen hét teltházas előadásunk volt, olyan sikerünk lett, hogy úgy éreztem magam, mint ha mi lennénk a Rolling Stones. Az a tizenkétezer ember, akit beengedtek, fekélyesre tapsolta a tenyerét, nagyon bejött nekik a műsor.

Tudod, másfél-két óra remek nótákból, az még nem műsor. A jó műsornak van eleje, van közepe és vége. Van benne vidámság, szomorúság, a jó műsor nem jó számok sorozata, hanem annál több! És ezt a zenekarok többsége nem tudja.

Érkezett egy szösszenetet a blogra az 1973-as Diósgyőri Popfesztiválról is. Nektek annyiból is jelentős volt az esemény, hogy ez volt az első koncertetek P. Mobil néven. Milyen élményed van az ottani fellépéssel kapcsolatban?

Előtte fent voltam egész éjszaka, ahogy a zenekari tagok egy része is. Akkor raktunk össze a számokat a szálláson, amiket másnap játszottunk. Közben Szörényi Szabolcs és a csapata próbáltak meg alapcuccokból összebarkácsolni valamit. Ami mai szemmel, teljesen alkalmatlan volt hangosításnak. De mégis óriási dolog volt ez a rendezvény akkor, hiszen a szakma valamilyen szinten össze tudott fogni.

Induláskor a Keleti pályaudvarnál állt meg egy teherautó, és a zenészek hozták a zenekari Marshallokat, mélyládákat, kinek milyen volt… Mindenki rakodta a kábeleket, csatlakozókat. Mi talán két Marsall-t raktunk be a közösbe.

Érdekes amúgy, hogy mi hogy kerültünk be a programba. Beugrottam az ORI büféjébe, ami bennfentes találkozóhelynek számított akkoriban – és Tolcsvay Bélus éppen ott próbálta összerakni a műsort. „Jaj, de jó, hogy jössz! Van kedvetek a diósgyőri bulin fellépni?” Azt se tudtam, mi ez. „Nem tudunk már jobb időpontot adni, ti kezdenétek a délutáni műsort.” Mondtam, hogy az nekünk teljesen jó lesz.

Mennyit játszhattatok, emlékszel még?

Nem volt hosszú műsor, harminc-negyven perc lehetett. Annyi elég is volt.

fortepan_125349.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az 1980-as Fekete bárányok-koncerten viszont központi szerep jutott P. Mobilnak. Mennyire voltatok benne a részletek kidolgozásában?

Az Ifjúsági Magazin szervezte a bulit, azaz Czippán Gyuri főszerkesztő-helyettes, mögöttük természetesen ott volt a KISZ KB., mert ők a KISZ lapja voltak. Gyakorlatilag Czippánnal mi találtuk ki az egészet. Gyuri mutatta meg a helyszínt, mert ő arrafele lakott. Jellemző, hogy már ment a reklámozás, de egy héttel a buli előtt még nem volt engedélyünk – mármint az Ifjúsági Magazinnak. Pedig országos reklámja volt az eseménynek, és tudták, hogy tódulni fog a nép. De Kádárék minden olyan eseményt rizikósnak tartottak, ahol sokan voltak.

A Spencer Davis-koncert után – amiről korábban beszéltünk – is volt atrocitás. Jött kifelé a közönség a Kisstadionból, a lovasrendőrök meg csapkodták a gyerekeket. Azok persze megunták ezt, eloltottak egy csikket az egyik szerencsétlen lovon, az ledobta a rendőrt, és rögtön elszedtek tőle mindent. Közben a Thököly úton hömpölygött a tömeg a belváros felé, zúzták be a kirakatokat, de nem azért, hogy valamit elvegyenek. Lopásról szó sem volt, egész egyszerűen csak törtek-zúztak. Közben azt kiabálták, hogy: „Lesz még 56!”

A Fekete bárányok-koncerten volt valami komolyabb konfliktus, vagy sikerült végig normális keretek között levezényelni a dolgot?

Többé-kevésbé lement. Az egyik fő gond az volt, hogy néhányan megpróbáltak beúszni a szigetre. Arra kellett vigyázni, hogy nehogy valaki belefulladjon a Dunába. A hídon elszedték mindenkitől az üvegeket, hegyekben álltak a bejáratnál az italok. Szerencsére itt nem volt provokáció.

Milyen volt a színpadról nézni a tömeget?

Hihetetlen! Félelmetes dolog volt ennyi embert látni a színpadról. Együtt mozdultak a zenére, annak ellenére, hogy a technika nem állt a helyzet magaslatán. Az a helyzet, hogy nem mi csináltuk a hangot, hanem a V’Moto-Rock csapata. Mindenkit a saját embere kevert a pultban, mindenki olyan lett, ahogyan játszott.

Érintettük már a klubozást, arról viszont nem beszéltünk, hogy működött akkoriban a klubtagsági rendszer is.

Igen, volt ilyen. A külvárosi helyeken orrba-szájba játszottunk. Saját klubjaink is voltak, általában hétvégén, ekkor már volt előzenekarunk is. Mi játszottunk a Bergendy előtt a Ganz-MÁVAG-ban, a mi előzenekarunk addig játszott Újpesten, amíg mi át nem értünk. Ott még lenyomtunk két menetet, vagy egy hosszabbat legalább.

Az igazán nagy zsákmány az volt, amikor megszereztük a Metro Klubot! A város szívében, és ott igazán komoly tagsági rendszer működött. Nálunk is több ezer „tagságis” volt! Ez azt jelentette, hogy már délután kígyózott a sor. Esténként dugig volt a hely. Kérdezem a beengedő ürgét, aki az igazgatónő férje volt, hogy mennyien vagyunk? Azt mondja, „Már majdnem tele van, négyszázan!” Megyek a ruhatárba. Mennyi kabátot adtak be? Azt mondja a ruhatáros, már majdnem nyolcszázat. Na, most akkor mennyi!? Bulinként háromszáz-négyszáz zsugát lenyúltak rólunk. De fontos volt ott fellépni!

Nekem szerencsém volt, mert én a Metro idejében is be tudtam menni, és azért ott mindig lehetett valamit látni, ha mást nem, akkor Marshall hangfalakat, erősítőket. A Metrónak volt ilyen először az országban, három darab, kétládás Marshall szett, meg egy énekcucc – bevizeltünk! A technikusuk, Nyikita vitt be mindig, mert segítettem neki becipelni a cuccot, és bent maradtam, mint segéderő.

Így láthattam élőben a Nashville Teens zenekart, amikor jöttek Magyarországra. Valaki megszervezte, hogy menjenek le a klubba is játszani. A Metro kezdett a klasszikus felállásban, Marshallokon, Fender gitárokon. Aztán megérkezett a Nashville Teens, felkapták Zoránék hangszereit, beállították az erősítőket és nyomták. Lefostam a lábamat! Nagyon fiatal voltam még, de kiderült számomra, hogy lehet ugatni, hogy kell a Marshall, meg a márkás gitár, ez persze az alap, de ez még nem elég. Ehhez úgy is kell játszani! Akkor, ott, kiderült számomra, hogy a Nashville Teens egy rockzenekar, a Metro együttes meg nem.

Amikor a csúcson voltatok, évi háromszáz koncertet is toltatok, ugye?

Közel tíz év volt, amikor évente minimum háromszáz bulink volt. Szinte ki sem szálltunk a Barkasból, mindig mentünk. Ebben nem az volt a mutatvány, hogy sok a koncert. Azt az ember szereti! De gondolj bele, egy korabeli mikrobusszal róni az utakat, autópálya nincs, és benzinkutak sincsenek! Úgy indultunk el vidékre, mint a Hörömpő cirkusz, kaja, pia, tartalék üzemanyag, féltengely, tartalék gumik. Ahhoz, hogy este tudjunk játszani mondjuk Miskolcon, legkésőbb délelőtt neki kellett vágni. Másnap ugyanez a történet, mert akkor elmentünk mondjuk Kaposvárra.

fortepan_47138_1.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Mikor volt az első külföldi koncertetek?

Komárom mellett, egy Csemadok rendezvényen játszottunk a Felvidéken, akkor az még Csehszlovákia volt. A zenekari cuccot csak hivatalos engedéllyel lehetett átvinni. A szemétláda vámosok kipakoltatták az IFÁ-nkat. Mindent le, a hóba!

Egyszer volt olyan, hogy a zenekarnak mondtam, hogy ne hozzanak ki semmit, de dugjanak el pénzt a mikrofontáskába, ne rakjanak semmit a nagydobba, mert ezeket mindig megnézik. Megyek, ki van pakolva a cucc a hóba, mit látok? Megemelem a mikrofonos táska szivacsát, alatta egy csomó valuta. Szólok a roadnak, mert sejtettem, hogy kié… B. meg, azonnal dugd el valahova máshova! Jöttek a vámosok, megnéztek mindent, szerencsére nem találtak semmit, mentek tovább, jött a nagydob. Azt nem tudtam, hogy oda is dugott cuccot ez a szerencsétlen. Valami kötött pulóverekkel rakta tele a dobot, és azt mondta a vámosnak, hogy ez azért van, hogy csillapítsa a hangját. A vámos erre, „Ne nézzen már hülyének, ezeket a pulóvereket tíz évvel ezelőtt se adták el a Felvidéken! A kutyának nem kell már ez!” Nem is foglalkozott vele tovább, átengedett.

Volt pár nagyon meleg helyzetünk. Egyszer egy felvidéki iskolának vittünk egy mikrobusznyi könyvet. Akkoriban a könyvek kiviteléhez engedély kellett, meg tisztiorvosi igazolás. Na, az nekünk nem volt, a könyvhalom tetejére viszont fel volt dobva Egon basszusgitárja. Jön a magyar vámos. „Szevasz, Egonkám! Én annak a zenekarnak a dobosa vagyok, amelyik egyszer játszott előttetek. Mit visztek?” Póka mondta, hogy a zenekari cuccot. „Jól van, szevasztok!” És már át is hajtott a határon. Az alsóbodoki iskolának ezzel megcsináltuk a könyvtárát!

Mit szóltak otthon ahhoz, hogy „rocksztár” lettél?

Hát, ez a rocksztárság, azért eleve idézőjeles. A muterom rendszeresen gyűjtötte a rólunk szóló cikkeket, a Rádióújságban meg bejelölte, ha benne voltunk valami szerkesztett műsorban. Amikor Tatabányán játszottunk, akkor mindig eljött megnézni. Fényképész volt, fotózott ilyenkor, utána felmentünk hozzá, főzött, iszogattunk. A faterom egy külön eset volt, mert ő teljesen ki volt akadva attól, amit én elkezdtem csinálni. Mindig azt mondta, hogy fiam, legyél rendes ember, legyél ügyvéd! Fater, nem zavar, hogy ez a kettő, hogy ügyvéd és rendes ember, kizárja egymást?! Egyszer bevallotta, hogy ott volt a Budai Ifjúsági Parknál, és kívülről meghallgatta a P. Mobil koncertjét. Mondom neki, miért nem szóltál, hogy jössz, akkor felíratlak? „Fiam, én ilyen helyre nem megyek be.” A koncert után szépen hazasétált.

A drága nagyanyám volt az, aki a legtöbbet segített nekem. Megvannak még a Rockmúzeumban a régi noteszeim. Mindig adott kölcsön pénzt, ötszáz forintot, ezret hangszórójavításra, erre-arra, és mindig kérdezte, hogy, ugye megadod? Mindig meg is adtam! Volt, hogy a zálogból kellett kivenni a magnómat, ami az egyetlen komoly értéktárgyam volt egy időben. A nagymuti segített, és amit soha nem tudtam elérni egyetlen nőnél sem, hogy jöttem haza hajnalban, és oda volt készítve egy szendvics, letakarva egy szalvétával, hogy ki ne száradjon, egy pohár tej, ami már megmelegedett, és oda volt írva, hogy Jó étvágyat! Hánykor keltselek?

Aranyos!

Hajnali négykor lefeküdtem, és nyolckor elkezdett kelteni, mert muszáj volt intézni a dolgokat. Mindig csomagolt valami kaját az útra és mindig volt tiszta cuccom. Látta, hogy én teljes üzemmódba vagyok. Hét nap, napi huszonnégy órában szervezkedés, ügyintézés, koncert. Ő volt az egyetlen, aki felfogta, hogy ez mit jelent nekem. Részese volt, látta, benne élt a dologban. Ennyit a rocksztárról.


Szerző: Hímer Bertalan Paya

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr1416423766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása