Hámori Eszter a hazai zenei újságírás közismert és közkedvelt egyénisége, aki pályafutása során koncertszervezői majd menedzseri szerepkörben is ismertté vált. Az első zenei élményeiről, a Queen iránti rajongásáról, egy angliai lemezboltban eltöltött felejthetetlen délutánról, illetve arról is beszéltünk vele, hogy milyen érzés volt világsztárokat kalauzolni a fővárosban.

Mikor robbant be az életedbe a pop-rock zene?

Az egész életemet végigkísérte. Apukám zenemániás volt. Anyukám inkább klasszikusokat hallgatott, de az Illés, Elvis Presley és a Beatles egyaránt a szüleim közös kedvencei voltak. Nálunk állandóan szólt a zene. Volt lemezjátszónk és szalagos magnónk. Anyukám mesélte, hogy egészen kiskoromban álltam a lemezjátszó mellett és énekeltem, hogy: „Oh Mammy, Oh Mammy Blue, Mammy Blue.” Még pelenkában toltam. A szüleim imádtak táncolni. A Gázműveknél dolgozott akkoriban Csallóközi Zoli, aki lemezlovasként is működött. Amikor megszerezte a legfrissebb slágereket, mindig készített egy válogatást apámnak, amit alig vártam én is. Na, vajon mik lesznek a következőn? A nagy váltás nálam hetedikes koromban történt, amikor az unokatesómékkal elkezdtünk Queent hallgatni. Nekem ott állt a feje tetejére a világ. Attól kezdve csak Queent hallgattam, a végén már anyám is megszerette.

Te akkor már tanultál angolul? Értetted a szövegeket?

Az orosz volt a kötelező nyelv az iskolában, az angol a Queen miatt jött, mert azt mondtam: nekem ezeket a szövegeket értenem kell! Elkezdtem kiszótározni, ami nagyon nehéz, sőt, szinte lehetetlen irány. Anglia valahogy mindig nagyon vonzott. Tizenhárom éves voltam, amikor anyuval kiutaztunk, mert élnek rokonaink Dél-Angliában, de természetesen megálltunk Londonban, ahol az érdekelt a legjobban, hogy a Piccadilly-n bemehessek a Tower Record Store-ba. Beszabadultam oda és mondtam anyunak, hogy most hagyjon itt pár órára. Belehallgathattam a lemezekbe… még most is kiráz a hideg!

Később, amikor már lehetett walkmant kapni, azt aztán le nem szedte rólam senki! Éjt nappallá téve zenét hallgattam. A nyelvtanulásban hatalmas ugrást jelentett, amikor harmadik végén két hónapot tölthettem Angliában a rokonaimnál. Egy pékségben dolgoztam, ami rengeteget dobott a nyelvtudásomon. Elkezdtem beszélni! Addig is volt valami passzív tudásom, de meg nem mertem volna szólalni. Az viszont mindig nagyon motivált, hogy megértsem a dalszövegeket.

Steve Lukarher társaságában. Forrás: Hámori Eszter archívuma

Szerettél gimnáziumba járni?

Imádtam! Isteni volt az osztályunk, na meg a házibulik, az első koncertek… habár most elbizonytalanodtam, mert nem tudom, mi volt életem első koncertje! Talán a Prognózis, majd jött a KFT-korszak. Az unokatesóm az egyik közös nyaralásunkra késve érkezett, és lelkendezve számolt be az előző napi balatoni KFT-koncertről. Ősszel, amikor beindultak Budapesten a klubok, a másik unokatesóm, Ági is elkezdett KFT-re járni, és egyszer én is elmentem vele. Ági előre rángatott az első sorba, ahol Laár kiszúrt magának, és elindult a kapcsolatunk, ami talán életem egyik legmeghatározóbb emberi kapcsolata lett.

De a lényeget még nem mondtam el: az 1986-os Queen-koncert a Népstadionban, ahol majdnem az első sorban álltam. Ott elborult az agyam, és Ágival megindultunk az első sorok felé. Végem volt! Kész! Akkora élményt jelentett, hogy nem akartam elhinni, hogy akiket évek óta hallgatok, öt méterre állnak tőlem! Csúcsformában játszott a zenekar. Teljesen végem volt, holott alapvetően nem vagyok egy rajongó típus. Persze, szerettem a zenét, de az az áhítatos, eszeveszett rajongás nem alakult ki senki más felé.

Volt még egy hatalmas élményem, 1985 januárjában, a Budapest Sportcsarnokban a Deep Purple koncertjén nekinyomtak a kordonnak, ami félelmetes érzés. Biztos voltam benne, hogy itt a vég! Hogy elvisz a kaszás. Aztán a rendezők átemeltek minket a korláton, így közelről láttam a zenekart, ami óriási élményt jelentett.

Akkoriban már elkezdted olvasni a zenei lapokat is?

Igen, és a könyveket is, amiket akkoriban kezdtek kiadni ilyesmiket itthon ‒ a Queen-könyv például ma is megvan. Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, Világ Ifjúsága… ezeket mindig megvásároltam a Kolosy téri újságosbódéban, amikor sétáltam a 165-ös busz megállója felé. Imádtam, és az utolsó betűt is elolvastam, még az impresszumot is. A posztereket meg óvatosan kiszedtem, és már mentek is fel a falamra. Főleg Queen, minden mennyiségben. Aztán az 1990-es években berobbant az életembe a west coast.

Azért is izgalmas ez az időszak, mert rengeteg kiadó, koncertszervező cég, újság, televízió, rádió kezdett akkoriban.

Úgy kerültem igazán bele, még a főiskola előtt, hogy a Hello magazinba írtam külföldi híreket. Sok volt a szabadidőm, nem tudtam, mit kezdjek magammal, és anyukám egyik kolléganője szólt, hogy a Nap TV egy Riporter kerestetik-szerű tehetségkutatót indít. Anyám is bíztatott, úgyhogy elmentem. A feladatokra már nem is emlékszem, csak arra, hogy odajött hozzám „A” Havas és megkérdezte: „Maga tényleg újságíró akar lenni?” Mire én, hogy igen. Erre ő: „Na jó. Itt a számom, majd hívjon fel!” Volt egy sajtóügynöksége, a HT Press, elhívott oda dolgozni gyakornoknak. Gazsó L. Feri volt az egyik főnököm, Kmetty Attila, Csík Ibolya is ott dolgoztak, marha nagy mázlim volt, hogy ekkora nevekkel dolgozhattam együtt. Megtanítottak a szakma alapjaira. Aztán megszűnt a hírügynökség, mindenki ment tovább a maga útján: Ibi a Pesti Riportot vitte, Attila az Esti Hírlaphoz került. Előtte már Feri behívott az irodájába és azt tanácsolta, lépjek tovább, mert itt már nincs hova fejlődnöm. Először egy magánoviban angolt tanítottam, amikor felhívott Csík Ibolya, hogy írjak neki cikkeket a Pesti Riportba. Elkezdtem oda írogatni, akkor készítettem életem első interjúit.

Marco Mendoza társaságában. Forrás: Hámori Eszter archívuma

Később az Esti Hírlaphoz kerültem, és ott aztán beindult minden: összehaverkodtam Nagy Feróval, meg mindenki mással is. Új univerzum nyílt meg számomra. Nagyon jó időszak kezdődött, sokat jártam a Fekete Lyukba, mert rengeteg infót lehetett összegyűjteni. Minden reggel a Lyukban kezdődött a napom, Angyal Tivadarral, a Beatrice és a Bikini technikusával kávéztunk, megérkezett Feró, Pirinyó, vagyis Lengyel P. László, rockfotós. Ott indult be nekem igazából a zenei újságírás.

Mire beértem a szerkesztőségbe, már volt legalább öt sztorim. Akkoriban még azt is meg lehetett írni, ha megjelent valakinek a lemeze. Akkor még hír volt, de ma már hol írhatod ezt meg? Folyamatosan kommunikáltam a zenekarokkal, tartottam a kapcsolatot a kiadókkal, aztán már ők is kerestek engem. Így jutottam ki a kilencvenes évek végén Birminghambe, az Eurovíziós Dalfesztiválra Charlie-val, aki a mai napig nagyon jó barátom.

Az hogyan alakult ki, hogy a hazánkba látogató külföldi sztárokat te kísérted az itt tartózkodásukkor?

1997-től a Mai Nap című lapnál kezdtem dolgozni. Murányi Marci főszerkesztő elküldött Mándoki László sajtótájékoztatójára. Mondta, hogy vele van Bobby Kimball, a Toto énekese is, vele kellene egy interjú. Elmentem, beszélgettünk, megköszönte, én is, és kész. Megírtam, aztán másnap sajtótájékoztató valamilyen hajón, ahol Bobby is jelen volt. Már ismerősként üdvözölt, és odaadta a fényképezőgépét, megkért, hogy fotózzam őt az eseményen. A végén, amikor már oszladozott a vendégsereg, elkezdtünk beszélgetni, este meghívott vacsorázni, majd hajnali kettőig beszélgettünk. Nagyon sokat és nagyon mélyet. Aztán egyszer csak csörgött a telefon a szerkesztőségben, és Bobby keresett. Elkezdtünk bratyizni, és meghívott, hogy találkozzunk Ausztriában, ahol a barátaival nyaral. Gondolkoztam kicsit a dolgon, aztán bevágódtam az autómba és meglátogattam őket. Klagenfurt mellett volt egy színház, és ott lépett fel egy musicalben minden este. Egy zseniális hetet töltöttem velük. Bobby imádott kaszinózni és mindig nyert. Kivett nekem egy szobát, maximálisan tiszteletben tartott. Igazi gentleman. Abban az időben készítette a szólólemezét, elképesztően jólesett, hogy a dalötleteket megmutatta nekem. Élveztem, hogy mesél a Toto zenekarról, Luke-ról (Steve Lukather, a Toto alapító gitárosa – a szerk.), a se veled, se nélküled kapcsolatukról.

Simon Phillips társaságában. Forrás: Hámori Eszter archívuma

Aztán a Toto európai turnéra indult, ő amúgy is sok időt töltött Németországban, mert működött ott egy cége. Arra a turnéra becsatlakoztam. Bobby meghívására mentem velük egész Európában a saját kocsimmal, mert nem akartam a turnébuszban zavarni őket. Ott láttam bele először abba, hogy milyen egy professzionálisan megszervezett és lebonyolított turné. Rendes catering a backstage-ben, mindenkinek naponta külön főztek, a ruhások, a technikusok, a stáb minden tagja tökéletesen végezte a dolgát, méghozzá örömmel! Elképesztő volt az egész gépezet! Luxus turnébusz, ami itthon elképzelhetetlen volt ‒ és az is maradt. Amikor először felszálltam a buszukba, elképedtem, hogy ilyen létezik! Bárpult, ágyak… nekik ez teljesen megszokott volt, és én is próbáltam nem vidéki kislányként viselkedni. És mindenki nagyon aranyos volt velem. Közben alaposan megfáztam, kicsit köhécseltem, és Simon Phillips azonnal teát főzött nekem, hozta a vitaminokat, pátyolgatott. David Paich pedig még a mínusz 15 fokban is papucsban és rövidnadrágban járt.

Szerző: Rozsonits Tamás

Nyitókép: Hámori Eszter a Uriah Heep tagjainak gyűrűjében ‒ Hámori Eszter archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.