Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.
Nautilus együttes: Nagy Károly (basszusgitár), Szám Antal (dob), Szendőfi Géza (szólógitár), Frecska József (orgona), Szűcs Sándor (ritmusgitár)
A Jászai Mariról elnevezett színház épületében, akkor még csak Népházban volt az a hely, ahol 1964-ben a szomszédos Ligeti-tóból váratlanul felbukkant Nautilus legénysége otthonra talált. Később a magyar beatzene viharos hullámain érkező helyi kalózvitorlások mellett hatalmas háromárbocos szkúnerek, sőt, külföldről érkező tekintélyes fregattok is horgonyt vetettek a zajos kikötőben.
Mikes Attila, Drosztmér István, Orbán József, Littvay Imre, Kovács József László
Miként blogunkban korábban bőségesen esett róla szó, a hetvenes évek derekán az Illés és a Tolcsay és a Trió zenészeiből létrejött Fonográf az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Nyomában pedig újabb és újabb zenekarok fedezték fel maguknak ezt a nálunk addig alig ismert zenei világot. A kemény rock mindent felülíró dübörgése idején sokan épp ezekre az egyszerű, áttekinthető szerkezetű, könnyen megtanulható, jókedvet sugárzó és jól énekelhető dallamokra vágytak. Miközben a country lényegében ugyanazt a háromakkordos zenélési formát, spontaneitást és egyszerűséget kínálta, amely akkortájt már szinte teljesen kiveszett a popzenében.
A Fonográf együttes: Tolcsvay László, Bródy János, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Németh Oszkár, Móricz Mihály
Az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a keményrockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a királyra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a Budapest Sportcsarnokban adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.
A Korál 1978-ban
Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egyetlen vidéki zenekarnak sikerült kiharcolnia magának a sztárkultuszt: a „bakancsos” Edda Műveknek. Szövegei kivétel nélkül az „egek felé kiáltottak”, a romantikus elvágyódás, a társtalanság és a szabadságigény csendült ki belőlük, ami tökéletesen passzolt a korszakban felnövekvő tizenévesek lelkivilágához. Az 1983-ban feloszlott, majd a Pataky Attila által 1985-ben – teljesen más felállásban – újraindított zenekar lemezeladásait tekintve azóta kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda: szinte valamennyi albuma bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett.
Menyhárt János, Demjén Ferenc, Lerch István, Herpai Sándor
A blogunkon korábban megmutatott Karthagóval ellentétben kevésbé volt közönség- és divatorientált, de szintén sokat próbált zenészek alkották a nyolcvanas évek másik népszerű rockcsapatát, a V’Moto-Rockot. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá vált énekes-basszusgitáros Demjén Ferenc a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch Istvánt (billentyűsök, ének) és Herpai Sándort (dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.
Részlet a Súlyfürdő című filmből
„Az akkori zenekarok tagjait csak az különböztette meg tőlünk, hogy ők a színpadon álltak, mi meg a nézőtéren ültünk, álltunk vagy táncoltunk. Ugyanolyan problémákkal küszködtünk, hasonló volt az életvitelünk, egyformán öltözködtünk, gondolkodtunk. Saját magunk teremtettük meg a saját magunk zenei kultúráját a színpadon. »Mi« voltunk a színpadon és természetes, hogy a saját bajainkról, örömeinkről énekeltünk. A mi korosztályunkkal együtt született meg ez a zene, s nagyon fontos momentum, hogy ugyanolyan korú fiatalok játszották ezt a zenét, mint akiknek játszották. Nálunk egy fiatal író, vagy filmrendező életkora kb. harminc-harminckét év. Nem általános jelenség, hogy huszonévesen könyvhöz, vagy filmhez juthasson valaki. […] Tehát a hatvanas évek végén a mi korosztályunk tagjai egész egyszerűen nem voltak olyan helyzetben, hogy más művészeti ágban is megfogalmazhassák életérzésüket, »idősebb« művész pedig, úgy látszik, nem akadt, akinek fontos lett volna ez. Lehet, hogy nem is volt ez olyan fontos?”[1]
Részlet A kenguru című filmből
„A Beatrice feloszlott, a Bizottság eltűnt a műfaj perifériáján, a Hobo Blues Band nagylemezes, filmes zenekarként lépett fel, a P. Mobil is immár elkészült nagylemezének zeneanyagát mutatta be. A színpadon már nem lázadó ideálok játszottak, hanem körülrajongott, de közönségüktől egyre inkább távolodó szupersztárok, agyonajnározott zenekarok évek óta változatlan programmal, untig ismert slágerekkel, rutinos sztárallűrökkel »szórakoztatták« közönségüket” – írta Sebők János Rock a vasfüggöny mögött című könyvében.[1] Ugyan megállapításait a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójával kapcsolatban tette, gyakorlatilag ugyanez volt érvényes az egy évtizeddel korábbi állapotokra is. A kádári kultúrpolitika mindig arra törekedett, hogy a szokatlan, ismeretlen, félelmetesnek és felforgatónak tűnő művészi áramlatokat – legyen bár szó irodalomról, filmről vagy könnyűzenéről – megértse, kordában tartsa, ártalmatlanítsa. A rendszer így viszonyult hatvanas évekbeli beatzenéhez (Illés, Omega), Magyar Dezső Agitátorok című esszéfilmjéhez,[2] a kemény rockhoz a hetvenes évek közepén (lásd a Piramis-, illetve a Dinamit-jelenséget),[3] vagy a nyolcvanas évek elején a magyar posztmodern irányzathoz, az új érzékenységhez (melynek egyik képviselője Bódy Gábor filmrendező).
Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a zene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. augusztus 25-én Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök a szentendrei ArtKert - Összművészeti fesztivál keretében, Szentendrén. A vetítés előtti beszélgetésen Gelencsér Gábor filmesztéta vendége Hirsch Tibor egyetemi oktató lesz.