Haraszti Miklós A kultúra és a kommunista hatalom című előadáson a Sorbonne-on, 1979-ben

Az előző két posztban röviden összefoglaltuk a Magyarországon 1966–1967 körül megjelenő, s a hivatalos támogatásoknak köszönhetően gyorsan terjedő, itthon szinte magát önálló műfajjá kinövő pol-beat jelenségének lényegét. Ha végignézünk azokon az interjúkon, popzenei összefoglalókon, melyek az irányzat zenei hátterét igyekeznek feltérképezni, akkor nem meglepő módon elsőként az amerikai protest songgal találkozunk. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokból induló könnyűzenei előadók, dalok és irányzatok a második világháború traumája után felnövő, a jóléti állam szavatolta emancipált generáció számára univerzálissá váltak. A dalokban megjelenő amerikai életforma akkor azonban nem a kritikátlan fogyasztást jelentette, hanem éppenséggel az ezzel szembenálló, a szabadságot reklamáló attitűdöt jelenítette meg: a hatvanas évek nemzedéke éppúgy síkra szállt az elidegenedés és az eltömegesedés absztrakt fogalma ellen, mint ahogyan Amerika nagyon is konkrét hidegháborús politikája ellen. A korábbiakban utaltunk arra, hogy a vietnami háború elleni tiltakozás nemcsak a konkrét katonai beavatkozás ellen irányult, hanem általában az erőszak ellen; egyebek mellett ezért lett a korszak egyik legelterjedtebb metapolitikai szlogenje a „szeretkezz, ne háborúzz”. A hidegháborús hadviselés ellen kiszálló jelszó egyben az akkor emancipálódó szexualitás, valamint a polgári házasság és életmód bírálatát is magában foglalta.

Az előző posztban azt tárgyaltuk, hogy milyen körülmények között jött létre a protest songból egy sajátosan magyar műfaj, a pol-beat. Azt is említettük, hogy – dacára annak, hogy sok amatőr próbálkozott meg dalok írásával – ez nem valamiféle zenei zsákutca volt, hisz Máté Péter, Berki Tamás, Vámos Miklós (akkor még Tibor utónévvel), Magay Klementina, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás és Huzella Péter is részese volt a pol-beat mozgalomnak. Nyilván nem kell részletesen tárgyalni, hogy az említettek többsége milyen más pályát futott be később, ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) taktikáján túl – nevezetesen, hogy hogyan lehetne a rendszernek kedves politikai tartalommal gazdagítani a beat-jelenséget –, érdemes számot vetni azzal, hogy milyen motivációk bújtak meg a honi pol-beat létrejötte mögött.

A Gerilla együttes 

A mai napig is a magyar publikum emlékezetében élénken élő, s a maguk korában hatalmas népszerűségnek örvendő táncdalfesztiválok mellett szinte elhalványult az a tény, hogy 1967. július 1-jén, szombaton, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) VII. kongresszusának tiszteletére, a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Magyar Rádió és Televízió ún. pol-beat fesztivált rendezett a Vígszínházban. Máté Péter, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás, Huzella Péter vagy Haraszti Miklós neve hallatán a többségnek bizonyosan nem a pol-beat jut az eszébe, pedig mind részesei voltak e rövid életű áramlatnak. De mi is volt a pol-beat? Miért merült feledésbe oly hamar? Kik csinálták és mi volt a céljuk vele? Mennyiben kapcsolódott ez a Nyugaton akkoriban dívó protest song műfajához?

„Tudod, ittunk is meg szipóztunk, meg minden,
gyorsan elfogyott a Technokol Rapid,
mentünk volna Pálma ragasztóért,
de akkor – jött a Piramis!”

(Neoprimitív: Szolid a Rita)

A Piramis együttes körül kialakuló rajongás okairól és lehetséges következményeiről 1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel többoldalas vitaindító cikket jelentetett meg az Ifjúsági Magazin. Arra keresték a választ, hogy mi indíthatta arra a korabeli tinédzsereket, hogy az építőtáborokban Piramis brigádokat alakítsanak, hogy Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket nevezzenek el, vagy hogy az iskola központi folyosójára – igazgatói engedéllyel – 10x8 méteres óriásplakátot tegyenek ki kedvenc zenekarukról. A következő négy hónapban az IM folyamatosan közölte az erre a cikkre érkezett olvasói reakciókat. A fiatalokon kívül társadalomkutatók, pedagógusok, pártfunkcionáriusok, popzenei szakemberek és szülők egyaránt véleményt nyilvánítottak.

A Kék Fény 125. adása előtt a sminkszobában Péterfalvi László rendező, Szabó László műsorvezető, Araczky Éva sminkes és Molnár Piroska a fotó készítője. (1988)

„Az vagy nekem havonta egyszer / ami az agynak a daganat. / Árad belőled a kék fény / elárasztod az agyamat / Kék fény! Kék fény! Kék fény! (…) Szabó László, te kedves Ismeretlen tettes / Megvan a gyilkos, az ország örül / Kék dicsfény a fejed körül / Kék fény! Kék fény! Kék fény!” – énekelte 1980-ban a rövid életű, de utóbb óriási kulturális hatást gyakorló URH együttes. A dal ma talán nem hangzik annyira szubverzívnek, mint annak idején, de ha visszahelyezzük az államszocializmus utolsó évtizedének kezdetére, s megvizsgáljuk azt, hogy ki is volt ez a Szabó László, akkor némileg más színezetet kap a dal.

Oh, azok a nyolcvanas évek! Az ötven körülieknek mára ez jelenti a nosztalgiát. Kecskemét is belemászott a new wave-be rendesen! Már az évtized elején elkezdődött a nyüzsgés: punk- és újhullámos együttesek tekeregtek elő minden sufniból, és úgy forogtak önkörükben, mint szalagos magnó orsóján a szalag. Lefutottak – többnyire. Páran viszont zenészek lettek, például a Kilelét később tető (és padló) alá hozó Sebestyén család fiai.

„Minden csupa véletlen. Véletlenül meghallgattak a hanglemezgyárban, és nem véletlenül elkergettek a rádióból… Üvöltő dervisekre nincs szükség – mondták. Aztán véletlenül mégis behívtak. És a sok véletlen után 1964-ben működési engedélyt kaptam. Profi lettem.” 

(Ambrus Kyri, Világ ifjúsága)

Ambrus Kyri, eredeti nevén Ambrus Margit a hatvanas évek első tini idolja volt nálunk. Tizenhat évesen kezdett el énekelni, 1961-ben fedezte fel az Országos Rendezői Iroda egyik munkatársa. Karrierje a kezdetektől fogva egyértelműen felfelé ívelt: 1963-tól a magyar mellett már angol és olasz nyelven is megjelentek dalai, s más külföldi sikereket is elért – 1966-ban a sopoti dzsesszfesztivál különdíjasa lett, s számos szocialista országban is koncertezett.

Azon kevesek közé tartozik – sőt, talán ő az egyetlen –, akik 1972-ig minden táncdalfesztiválon indultak. 1966-ban az Én itt, te ott című dalával versenyzett, 1967-ben megosztott harmadik lett Nappalok és éjszakák című szerzeménnyel, egy évre rá a Na nem, ami sok, az sok következett, 1969-ben pedig az Egy fecske is csinálhat tavaszt című dallal állt színpadra. 1971-ben, utolsó táncdalfesztiválos szereplését a Halló, próbáljunk szerencsét című számmal zárta. Karrierje indulásakor az Illés együttessel is dolgozott együtt, de Aradszky Lászlóval is énekelt duetteket. „Remek társasággal jártuk az országot, elég, ha csak Hofi Géza, Sárosi Kati, Zsoldos Imre, Payer Andris, Harangozó Terike, Aradszky Laci, Poór Peti nevét említem. Végignevettük az utat, időnként megálltunk egy vendéglőnél, ettünk, ittunk, szórakoztunk, közben pedig három-négy-öt műsort is megcsináltunk. Hajnalban érkeztünk haza, s délután kezdtük elölről.” – emlékszik vissza.

1973. augusztus 20-án mutatkozott be a budapesti közönség előtt hazánk harmadik szupergrupja, a Skorpió. Már a megalakulásuk is óriásira korbácsolta a kíváncsiságot, a bemutatkozó koncert közel tízezer ember előtt még aznap este a legnépszerűbb hazai zenekarok közé katapultálta Frenreisz Karesz szupercsapatát. Negyvennégy év múlva, idén augusztus 25-én újra dübörög a banda a régi, hatalmas sikerek helyszínén.

Frenreisz Károly, a hazai rockzene egyik alapító atyja és legelkötelezettebb pionírja 1973 januárjában szakmai okok miatt kilépett hazánk első szupergrupjából, a Locomotiv GT-ből, hogy elképzeléseinek sokkal inkább megfelelő új zenekart alapítson. A Metro és az LGT tapasztalt zenésze körülnézett, kiket kell megnyernie saját zenei világához zenésztársaknak: az alapfelállás billentyűse Papp Gyula, a Mini korábbi orgonistája, gitárosa Szűcs Antal Gábor, a dobos Fekete Gábor lett, mindketten a Hungaria együttesből érkeztek. Már akkor szóba került Tátrai Tibor tagsága is, ám ő a Syriusszal való elfoglaltsága miatt nem csatlakozhatott, erre később, 1979-ben nyílt lehetőség. A bemutatkozó koncert (1973. augusztus 11., Szigetszentmiklós) még csak harmadnyi ház előtt zajlott, aztán augusztus 20-án már közel tízezer ember tombolt a Skorpió Budai Ifjúsági Parkban rendezett koncertjén. Szüksége volt a ’70-es évek „dühöngő ifjúságának” egy vérbeli rockzenekarra: ez volt a Skorpió. Progresszív hard rock zenéjükkel hatalmas követ dobtak a hazai zenei élet iszaposodó állóvízébe, alapos hullámokat keltve. 1973 karácsonyát már az első kislemezükkel ünnepelték, majd 1974-ben elkészítették az első nagylemezt A rohanás címmel. Ez a lemez minden idők egyik legjobb, legnépszerűbb hazai rockalbuma, amely egyben a Skorpió legsikeresebb lemeze is.

Budapest sokáig egyetlen rendszeres szabadtéri koncerthelyszínének, a Budai Ifjúsági Parknak lényegében két aranykora volt: az egyik a hatvanas évek legvégén, amikor a nézőcsúcsokat a rhythm and blues alapú külvárosi, „parkos” zenekarok (Liversing, Meteor, Sakk-Matt, Tűzkerék) hozták, a második pedig egy évtizeddel később a csöves szubkultúra virágzásának idejére esett. 1978-tól szinte minden kemény rockot játszó nemzedéki zenekar – Beatrice, Edda, Hobo Blues Band, Korál, Mini, Piramis, P. Mobil – koncertjére megtelt a park. 1978-ban a Piramis, P. Mobil páros április 30-i szezonnyitó bulijára tízezren váltottak jegyet, a december 23-i karácsonyi Piramis-koncertre közel nyolcezren gyűltek össze, míg a „normál bulikra” átlag három-négyezren voltak kíváncsiak.

Nemes Nagy Péter (1949) a hazai poprocktörténet egyik legjelentősebb dokumentátora és élő lexikona. A többség az ország első számú bluesszakembereként ismeri. 1984 és 2007 között állandó bluesműsora volt a Magyar Rádióban, később (azzal párhuzamosan) a Fiksz közösségi rádióban, mostanában pedig Klub Rádióban. 2000-ben A blues nyomában címmel könyvben foglalta össze a műfaj nemzetközi történetét. A Rockinform című rockzenei magazinban évtizedeken át írt havi rendszerességű blueslemezbemutatókat. Ő volt az 1992 és 2002 között működő Magyar Blues Társaság elnöke. Megszámlálhatatlan hazai blueskiadvány (kazetta, LP, CD, DVD) szerkesztője, kísérőfüzetének írója. Mindezeken felül az elmúlt harminc évben nem történt olyan jelentősebb bluesesemény Magyarországon, ahol valamilyen minőségben – műsorvezető, előadó, szerkesztő, tudósító – ne vett volna részt.

Jávorszky Béla Szilárd:
Zenei hatások? Volt-e zenész a családban?

[...]

Nemes Nagy Péter:
Otthon a fater hallgatta a rádiót, és közben a húgom keresztanyja – aki anyám édestestvére volt – vett egy lemezjátszót. 1958 körül lehetett. Hozzá 25 centis lemezeket. Nagyon tetszettek. Mindig is szerettem volna saját lemezjátszót, de persze sokáig nem jött össze. Általános iskola hetedik vagy nyolcadik osztályában egyszer – 1963 vagy 1964 lehetett – épp Szamosi Feri padtársam hozott egy Nők Lapját, abban volt egy fotó, négy almában négy Beatles-tag feje. Milyen hosszú a hajúak, de milyen egészségesek, mert almát esznek – valami ilyesmi süket dumával. Akkor figyeltem fel rájuk, hogy hú, ezeket hallgatni kell.