Az 1977-es évben jelent meg a Fonográf Edison Fonográf Album című nagylemeze. Az 1976-ban készült FG4 után tehát ismét egy „lazán koncept” albummal rukkoltak elő, melynek kiindulási alapját az jelentette, hogy Erdős Péter megsúgta nekik: „jövőre százéves Edison találmánya, a Fonográf, készítsetek egy lemezt ennek szellemében”. Németh Oszkár úgy emlékezett, hogy ez jó ötletnek tűnt, a baj csak az volt, hogy Erdős ezt megsúgta többeknek is azok közül, akik lemezeket készítettek azokban az időkben…

Hajnal Gábor, a legendás menedzser, konferanszié és rockszakíró 1992 áprilisában szervezett a szakmabelieknek a beat-, pop- és rockzene őshazájába egy autóbuszos utat. Az idegenvezető szerepét az Anglia-specialista (korábban élt ott és tökéletesen beszéli a nyelvet) D. Nagy Lajos vállalta, Hajnal Gábor mellett velünk utazott az újságíró Zoltán János, a további útitársak pedig: Anita, Vincze Lilla, a komplett Dolly Roll, Vörös István és Szentmártony Imre (később: St. Martin) a Prognózisból, Váradi Feri és Kémeri Peti (akkori Tankcsapda management), Torma, a fotós SziKó (Dr. Beat), a humorista Nádas Gyuri, DJ Cserhalmi Gyurka, rockzenei szakújságírók, roadok és még többen mások.

A szolnoki születésű, Nagyváradon felnőtt, aztán Budapestre került Nemlaha György a kolozsvári a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát. 1971 és 1977 között a Magyar Távirati Iroda munkatársa, 1977-től 1989-ig a Pesti Műsor rovatvezetője, 1989-től a Magyar Televízió belső munkatársa, 1991‒92-ben pedig zenei producere volt. Ötszáznál több tévéműsort szerkesztett. Sorfordító dalokról, új kezdetet ígérő, nehezen megélt vonatutakról és a manipulált slágerlistákról is beszélgettünk vele.

1973-ban nemcsak a legendássá vált júniusi Diósgyőri (pop)fesztivál hozta lázba a fiatalokat Miskolcon, hanem a november első hétvégéjén, a sportcsarnokban megtartott „Szuper koncert” is, amin négy ismert és népszerű magyar zenekar lépett fel. A felfokozott érdeklődés nem véletlen, hiszen a fővároson kívül ritka alkalom volt egyidőben látni és hallani a hazai progresszív és dzsessz-rock vezérhajóit, a Minit és a Syriust, ráadásul amiatt is „történelmi eseménynek” számított a koncert, hogy ezt megelőzően nem volt még ilyen jellegű megmozdulás ezen a helyen.

1976. augusztus 19-én, tizenhat évesen voltam először Omega-koncerten. A rádió rockzenei műsoraiból pár hónappal azelőtt már értesülni lehetett az új irányt vett együttes „műhelytitkairól". Nemcsak zenéjükben újultak meg, hanem Magyarországon még nem látott színpadi-show-val, fényjátékkal és lézerágyúval is készültek a Kisstadionban tartandó bulira.

Míg az 1970-e és az 1980-as években az Egyesült Államokban, illetve Hollywoodban egy nagy ötvenesévek-nosztalgiahullám söpört végig, addig manapság éppen az 1980-as évek kultusza jellemző. Előbbire a Vissza a jövőbe (1985), utóbbira a Netflix Stranger Things című sorozata (2016–) a látványos példa.

Ezerkilencszázhetvenhét hosszú, forró nyara. Éppen kimaradtam nyolcadikból és már izzott bennem a rockrajongás. Akkor még dacos tiniként minden más műfajt elutasítottam, mégis alig vártam a család fekete-fehér tévéje előtt, hogyan alakul hétről-hétre a Metronóm’77 Fesztivál. Elérkezett a döntő és egy magas lépcsőről, fehér ruhában énekelve lesétált Katona Klári ‒ egyenesen a lelkembe! Tíz percet az évekből, Demjén Ferenc dala. Végem volt, de nem csak nekem, mindenkinek ‒ Klári méltán nyerte meg a szólista kategóriát.

A Hungexpo, vagyis a BNV területén a hetvenes évek vége felé kétszer is rendeztek könnyűzenei fesztivált ‒ Szolidaritási Rockfesztivál néven. A névválasztás volt az ürügy, hogy a kultúrpolitika vevő legyen a rendezvényre.

Ebben a sorozatban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyekből az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más magyar énekesek, együttesek is készítettek felvételt hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak az országhatáron kívül készült anyagokkal foglalkoztam, a másodjára az Omega feldolgozásdalainak „szocialista féltestvéreit” vizsgáltam meg, majd a filmzenéket és színészeink popzenei coverjeit vettem górcső alá, most pedig az LGT-dalokat, valamint Presser Gábor Omega utáni zeneszerzői tevékenységét, illetve az Illés‒Tolcsvay‒Fonográf „vonalhoz” kapcsolódó szerzeményeket vizsgálom meg. A lista nem teljes, csak egyfajta ízelítő a magyar könnyűzenei coverek világából.

Gothár Péter 1982-ben bemutatott Megáll az időjét tartják az első nagy magyar nosztalgiafilmnek, ami az 1956 és 1968 keserű fordulópontjai által határolt hatvanas éveket idézi meg inkább pozitív, semmint negatív fényben.