Kály-Kullai Károly a rendszerváltás előtti időszak társadalmi és kulturális változásainak kulcsfigurája. Az ő vezetése alatt jött létre a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Rottenbiller utcai zenei gyűjteménye. Elsősorban amiatt különleges ez a kollekció, mert mindenki számára nyilvánosan hozzáférhetővé tett egyrészt olyan magyar együttesek felvételeit, akiknek nem jelent meg lemezük, másrészt pedig a hatvanas és a hetvenes években megjelent nyugati lemezeket, amelyeket akkoriban még mindig nehezen lehetett beszerezni itthon. A kezdetekről, a támogatókról és a legkülönlegesebb szerzeményeikről is beszélgettünk vele.

E sorok írásakor, éppen karácsony előtti ajándékvásárlási lázban égett Magyarország, amikor nemcsak a csúnya rénszarvasos pulcsik, a kockás ingek, a színházi bérletek, legókockák vagy a legfrissebb Harry Potter-tárgyak az örökzöld, kurrens termékek, de a popipar minden valamire vagy kevésbé valamirevaló előadójának webshopja is előrukkolt ritkaságokkal, újrakevert, -maszterelt, korábban ki nem adott felvételekkel, megspékelve mindezt a szokásos póló-kapucnis felső-beanie-szatyor kínálattal. Nem volt ez alól kivétel Paksi Endre, a Kowalsky meg a Vega, az Elefánt együttes, a Felső Tízezer és a Tankcsapda vagy a Mulató Aztékok meg az Omega sem.

Laci gimis osztálytársam volt. Hosszú hajú, csillogó szemű alak, aki tudta mozgatni a füleit, tizenkét másodperc alatt futotta a százat, harmadikra két Rigó utcai felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, és amíg mi magyarórán Shakespeare-rel és az orosz klasszikusokkal szenvedtünk, addig ő szórakozásból Nietzschét és Schopenhauert olvasott a pad alatt. Neki voltak a legmenőbb csajai az iskolában, de hogy hogy szedte össze őket, rejtély.

Ötven éve annak, hogy rögzítették és először a boltokba került Szörényi Levente Utazás című nagylemeze. A magyar könnyűzene történetének első szólóalbuma volt ez, ami miatt ez az évforduló a legjelesebbek közé tartozik. Ebből az alkalomból beszélgettünk Szörényi Leventével egy forró, augusztus végi napon.

Az Illés-zenekar nagy korszakának idején általános iskolába jártam. A dalaikat a rádióból ismertem, és elsősorban a vicces szövegűeket ‒ a Sárikát vagy A kuglit ‒ kedveltem, aztán ahogy idősödtem, egyre inkább a rockos nótáikkal hódítottak meg. A Rock and roll Rézivel és a Little Richarddal… Az utóbbi esetében összefutottam a mindenki által ismert problémával: mást értek, mint amit énekelnek. Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Fennymen… Little Richard polgári nevéről fogalmam sem volt, és a szövegből azt hallottam ki, hogy Richard épp enni ment. Persze egy kérdés még ott motoszkált bennem, oké, hogy Richard megéhezett, és kajál, de hogy jön ez ide?

Ebben az írásban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyeket az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más énekesek, együttesek is hanghordozóra vettek hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak a Magyarország határain kívül készült anyagokkal foglalkoztam, ebben a cikkben pedig az idehaza megjelent felvételek vizsgálatát kezdem el, és a filmzenékről, valamint színészeink beat- pop- és rock feldolgozásairól emlékezek meg. A lista nem teljes, de reményeim szerint színes ízelítőt kínál a magyar könnyűzenei coverek világából.

1980. szeptember 5-én Omega-, LGT- és Beatrice koncertet tartottak a Kisstadionban. Édesapám és a keresztapám három cimborájukkal elhatározták, hogy mindenáron részt vesznek az eseményen.

Kelet-Magyarország legdurvább trash piái, bohócnadrág a pályaudvaron, megismételt vendégség az őrszobán ‒ így fesztiváloztunk 1983-ban Miskolcon, a tíz évvel korábbi legendás rendezvény árnyékában. Utóbbin, tízévesen értelemszerűen nem lehettem ott, az évtizedes évforduló tiszteletére megrendezett jubileumi rockfesztiválon viszont igen.

Emlékszem, mennyire vártuk minden évben az LGT-koncerteket május elsején. A Loksi előtt Mini meg a többiek. Balogh „Szivacs” Jenő kezeit képtelenség követni a fergeteges dobszóló alatt. Hatalmas bulik voltak, és amikor az utolsó koncert is véget ért, indultunk át a Budai Ifiparkba.

„Méltatlanul a háttérben ‒ Döme Dezső: dob!” ‒ Hobo gyakran így mutatta be a Hobo Blues Band egykori dobosát a koncerteken. Milyen igaza volt: valóban méltatlan helyzet mindig takarásban lenni, de semmi mással össze nem mérhető érzés dobolni.