A magyar állambiztonság az 1960-as évek elejétől egészen 1989-ig foglalkozott a könnyűzenével, pontosabban a zenészekkel, előadókkal, illetve ezeknek a fiatalok tömegeire gyakorolt hatásaival. Okkal feltételezhetjük, hogy ebben a szűk három évtizedben a hazai populáris zene és az állambiztonság, ebből következően pedig kettejük kapcsolata is változott. Írásomban azt vizsgálom, hogy milyen szakaszokat lehet elkülöníteni a Kádár-kori politikai rendőrség popzene körül végzett tevékenységében, és ez a szakaszolás mennyiben járulhat hozzá a magyarországi könnyűzene egészének korszakolásához.

Előző részt A nyomorultak 1987-es ősbemutatójával fejeztem be, és említést tettem Vikidál Gyuláról, aki színjátszóként is nagyszerűen megállta helyét: Jean Valjean szerepe hosszú évekre „ráégett”. Azonban ebben az előadásban ő volt az egyetlen az István, a király csapatából, mert e darab inkább musical, mint rockopera, így aztán színészek formálták meg a főbb szerepeket.

Hevesi István a Veszprémi Egyetem hallgatójaként kezdett koncerteket szervezni. Annyira magával ragadta a könnyűzene, hogy bár csak a vegyészmérnöki fizetésének felét kínálták neki, mégis inkább népművelőnek állt. Később alámondásos akciófilmeket vetített vasas szakmunkásoknak, illetve az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas évek egyik legfontosabb tehetségkutatójának, a Poptojásnak a felfuttatása is. Miért volt terhes a VII. kerületnek az Almássy tér és hogy lett a dzsesszből metál? Interjúnkból ez is kiderül.

Apám mesélte, hogy a hangosfilm beköszöntével, az 1930-as években megőrültek az emberek a magyar vígjátékokért. Egy-egy filmet többször is megnéztek, imádták a visszatérően feltűnő színészeket, Kabost, Csortost, Gózont, Perczel Zitát, Turay Idát és a többieket, a moziélmények hatására pedig idővel úgy érezték, mintha a családtagjaik lennének ezek a szereplők.

Vujiserí zsötem, únalatrinasóvízó, danfogetturémebömí. Igen, jól látják, nem tévedés! Az előbbi francia (?), olasz (?) és angol (?) szavak a hatvanas években, a hazai beatkorszak szárba szökkenésének idején az ország bármelyik pontján előfordulhattak egy zenés-táncos összejövetelen, senki sem kapta fel rá a fejét.

Az 1972-es Made in Hungary tánczenei bemutató hangversenyt a székesfehérvári Vörösmarty Színházból február 21-én élőben közvetítette a rádió. Minden dal kétféle hangszerelésben, két előadó hangján csendült fel, hangsúlyozva, hogy ez nem az énekesek, hanem a dalok versengése.

Jobbágy Gyula az egyetemre kerülése első napjától a Közgáz Klub szervezőjeként munkálkodott. 1976-ban teljesen újragondolta a helyet. A vele készült interjúnkban sok más mellett elárulta, mit jelentett a hetvenes évek fővárosi koncerthelyszínei közti munkamegosztás, miért volt szükség tagsági igazolványra, illetve azt is megtudtuk tőle, mi az a Zsibongó és a Befőtt.

1985-ben óriási bukás rázta meg a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A János, a vitéz című előadásról van szó. Ki ne hallaná ki a címből az István, a királyra való utalást? Ám, míg a Szörényi‒Bródy szerzőpáros zenetörténelmet írt, a Kacsóh‒Victor duónak nem sikerült ezt megismételni.

Ebben a cikksorozatban a rendszerváltás előtti magyar könnyűzene és a sport kapcsolatát igyekszem körbejárni. Ez a vizsgálat vonatkozik a sport témájú dalokra, a zenészek sportmúltjára, élsportolóink popzenei felvételeire, a különböző sportegyesületek indulóira, a különféle sportesemények tiszteletére írt dalokra, valamint az olyan sport témájú filmekre, amelyeknek betétdalai beat-pop-rock stílusú szerzemények.

Negyven éve jelent meg a Fonográf együttes Jelenkor című nagylemeze. Az az album, amelyet a zenerajongók az együttes legjobbjának tartanak. Az évforduló kapcsán Szörényi Leventével beszélgettünk. Nemcsak az albumon szereplő dalokat elemeztük, hanem a Fonográf 1984-es búcsúkoncertjét, illetve érintettük a zenekar megszűnésének körülményeit is.