Hazánk első valódi, kizárólag popzenével foglalkozó magazinja az 1982 novemberében megjelent Poptika, amit azonnal be is tiltottak, így csak egy számot élt meg. A Poptika méretre azonos volt az Ifjúsági Magazinnal, szintén részben színes, negyvennyolc oldalas havilapnak indult, ám az ára (24,50 Ft) közel ötszöröse volt az IM-ért kért 6 Ft-nak. A címoldali festmény eléggé bizarr hangulatú, már annak idején sem értettük a mögötte húzódó szándékot. A hátsó borítón két új hullámos amatőr zenekar, az Elhárítás és az Invázió együtt (!) pózol a Hajógyári-sziget összekötő hídján. Jelzésértékű ez a törekvés, az ugyancsak 1982 őszén megjelent, szintén Sebők János által szerkesztett, rendkívül érdekes, értékes és fontos könyv, a Rock évkönyv 1981 is keményen felvállalta az új idők új zenekarait (akiknek jó része nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, de ez akkor még nem volt előre látható.)

A magyar könnyűzene hátteréből hosszú évekig hiányzott az infrastruktúra, és ezzel együtt a szakmai visszacsatolás lehetősége is: nem létezett igazi nyomtatott zenei szaklap, mely átfogóan, objektív kritikai szemlélettel, mégis szeretettel, tisztelettel, hozzáértéssel és gondos törődéssel adott volna olyan visszajelzéseket hazánk beat-, pop- és rockművészeinek, melyeket megfontolandó támpontként használhattak volna, beépítve őket pályafutásuk fejlesztésébe. A rádió és a televízió műsorai hasonlóan rossz mutatókkal bírtak/bírnak, különösen a kereskedelmi médiumok és a bulvársajtó megjelenése óta ezek rengeteget ártottak és ártanak a mai napig a hazai zenei élet valódi értékeket alkotó szereplőinek.

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja, ezúttal a TRIP Hajón. A vetítéssorozat továbbra is a popzene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba. A vetítés keretében a szervezők a korszakról, a fiatalságról, a könnyűzenéről és természetesen a filmekről szóló beszélgetésekre is marasztalják a résztvevőket.

Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2019. január 10-én Zsombolyai János A kenguru című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök. A vetítés utáni beszélgetésen a filmklub házigazdájának, Gelencsér Gábornak a vendége Gálffi László, a film főszereplőjének megformálója lesz.

„VasZoli” egyike azoknak a hazai blues-arcoknak, akik a közép-európai környezetbe ágyazva szólaltatják meg egy másféle „kisebbség” közérzetét, és akinél az említett tradíció felhangjai, illetve a magyar rögvalóság mindenkori rezgései szerves kavarodásban hallhatóak. Ezzel együtt azon kevés dalszerző közé tartozik, akiknél a dalszöveg – a Cseh–Bereményi- vagy a Dévényi Ádám-szerzeményekhez hasonlóan – egy-egy novellányi háttéranyagot is rejthet magában; ez esetben megannyi Örkény-egypercessel van dolgunk, vagyis olyan groteszk helyzetdalokkal, „abszurdoidokkal”, melyeknek hatására váratlanul szájra fagynak a mosolyok, miközben nevetésben oldódnak fel a szorongások is.

Fernbach Erika:
A Vadmacskák igazi koncertzenekar volt, nagyon sok helyen megfordultatok.

Szigeti Edit:
Igen, rengeteget mentünk, őrületesen sok fellépésünk volt. Ha ma egy zenekarnak annyi fellépése lenne, mint a hetvenes években nekünk, akkor már Bugattival vagy Lamborghinivel száguldoznának. De amikor mi játszottunk, akkor megszabott, pitiáner ORI-gázsik voltak, amiből nekünk a legalacsonyabb jutott. Röhejes volt sokszor az egész: tízezer ember előtt felléptünk, és filléreket kaptunk érte. De annyira fiatalok voltunk, ez akkora élmény volt, és olyan társaságba kerültem, ami azóta is meghatározó számomra. Mindez pótolhatatlan, pénzzel nem fölmérhető a hangulat, ami például a buszokban volt. Rengeteget viccelődtünk, hecceltük egymást. Volt olyan turné, ahol a turnézáráskor az utolsó állomáson megcsináltuk, hogy mindenki kiszúrt a másikkal: a dobos beleütött a dobba és liszt volt benne, vagy szigszalagot tekertünk a gitárra. Botrányos volt mindig az utolsó koncert (nevet).

A Tékához hasonlóan a hagyományos magyar népzene ápolását, életben tartását, megismertetését, gyűjtését tűzte ki célul az 1978-ban javarészt a Mákvirág együttes tagjaiból alakult Kalamajka. A Fábián Éva (ének), Sipos János (hegedű), Dövényi Péter (brácsa), Petrovits Tamás (cimbalom) és Nagymarosy András (bőgő) felállású zenekar a Belvárosi Művelődési Házban – a „Molnár utcában”, a mai Aranytíz jogelődjében – talált otthonra. Ahol aztán harmincegy éven át, egészen a 2009 májusi „visszavonulásig” tartottak heti rendszerességű táncházat. Hangszer-összeállításban, harmonizálásban, játékstílusban és dallamkincsben egyaránt a parasztzenei hagyományokat követte, és vitte el a koncertpódiumokra, klubokba, iskolákba.

Török Ádám a hazai dzsessz-blues-rockélet legendája idén töltötte be hetvenedik életévét. A fuvolista-énekes-zeneszerző 1948. január 12-én született Budapesten. Gyerekként kezdett fuvolázni, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz-tanszakának előkészítőjére járt. 1965-ben kezdett el zenekarozni, még gimnazistaként. 1968-ban alapította meg a progresszív dzsessz-rockot játszó Mini együttest, mely a magyar színtéren, ebben a kategóriában a legismertebb és legsikeresebb csapat lett. A zenekar 1971-ben teljesen megújult, Ádám mellett Papp Gyula billentyűs, Német „Nemecsek” Tamás dobos, és Nagy István basszusgitáros alkotta a Minit. Az új formáció tavasszal már az Illéssel koncertezett egy ORI-műsorban, és az újszerű, bonyolult zenéjük ellenére országosan ismertek lettek. 1971 nyarán, az Illés-turnét követően az LGT-vel léptek fel. 1972-ben sikerrel játszottak Keith Jarrett előtt a Videoton Interjazz Fesztiválon, és még ebben az évben a Hanglemezgyár megbízást adott nekik két kislemez elkészítésére, ezeken a Gőzhajó, Délelőtt, Halványkék gondolat és Ne félj című dalok szerepeltek. Nagylemez készítésére ebben az időszakban nem kaptak lehetőséget. A csapat ekkor a Syrius mellett a magyar rock legszínvonalasabb zenéit játszotta. 1973 elején újabb kislemezük jelent meg, ezen a Sirályok és a Kereszteslovag szerepelt. Ádámmal most ezt a korszakot idézzük fel.

A blogunkban korábban bemutatott Tékához és a Métához hasonlóan szintén a táncházas zenekarok újabb hullámához tartozik a Nikola Parov (1960-, gadulka, kaval, gitár, duda) vezette Zsarátnok együttes, mely az előbbi két formációval ellentétben a balkáni vonalat erősítette.

A magyar anya és bolgár apa gyermekeként Bulgáriában született, tízévesen Magyarországra került Nikola Parovra saját bevallása szerint elementáris hatást gyakorolt a magyar táncházmozgalom, de idővel ráébredt, az ő zenei világa mégiscsak a sajátja. Miként 2014-ben a Nők Lapjában mesélte: „A bolgár nagyapám hivatásos muzsikus volt, és ő ismertetett meg a balkáni zenével. Rengeteget muzsikáltak. És ez természetes volt. Plovdiv mellett egy faluban laktak, és abban az időben nem volt villany, ha besötétedett, elővette a hangszereit, és a tűz mellett játszott, énekelt. És ötévesen már én is próbálkoztam a népi hangszerekkel.”

Ungár István szaxofonművész 1938-ban született Budapesten. Családjában nem volt zenész, autodidakta módon kezdett el tanulni a hangszeren. Gyuri becenevű bátyja zenekarának, a Gyurikán együttesnek a tagja lett pályája elején Pege Aladárral együtt, majd játszott mások mellett Szabó Gáborral és Csányi Mátyással is. Kalandos úton került a Holéczy-zenekarba, ahol profi zenész lett, letette az OSZK-vizsgát is. Lehetősége volt nyugaton is játszani, később pedig saját zenekart alapított. Ungár Istvánt mások mellett Udo Jürgens, a Spencer Davis Group és a Nashville Teens is hívta soraiba, de ő a saját együttesére való tekintettel nem ment.