„Tisztára, mint egy nyugati banda!” Ez jutott eszembe, amikor először láttam a Piramis együttest. Fotón, 1976-ban, úgy emlékszem, a Pesti Műsor hátoldalán. Fantasztikus ingek és zakók, színes sálak, karperecek. Bőrnadrágot még csak Závodi viselt, a többiek farmerban vagy vászongatyában feszítettek, de a választékos öltözékük mellett megfogott az öt nagyon különböző karakter is. A kopaszodó, tekintélyt parancsoló főnök, a vigyori dobos, a markáns arcú gitáros, a szomorú tekintetével szimpatikus billentyűs és a baromi vagány kiállású frontember, aki a „legnyugatibbnak” tűnt a nyugati banda tagjai közül. Természetesen megvásároltam az első kislemezüket (A becsület; Szállj fel magasra!), és böngésztem a rádióújságot, hátha újabb Piramis-nóták bukkannak fel az éterben.
Jött is az Elment a kedved, ami 17 éves koromban nagy kedvencem lett. Egy nyári napon reggel el kellett mennem otthonról, a biztonság kedvéért beállítottam a kazettás magnómat, hogy a koradélutáni Tánczenei koktélra hazaérve már csak a felvétel gombot kelljen lenyomni. Loholtam haza, azt hittem, le fogom késni… Rádió bekapcs, abban a pillanatban kezdődött a szám, record play… Biztos voltam benne, hogy az égiek segítségével alakult ez így, takkra. Hetekig hallgattam az Elment a kedvedet. A sodró lendület, a tömör hangzás, Gallai zongoraszólója, Závodi gitár-villanásai és a szöveg mindig elragadtak. A baráti körömben szinte mindenkinek bejött a Piramis, és vártuk az első nagylemezüket, amit a megjelenése napján meg is vásároltam, és rongyosra hallgattam. Egy „jól értesült” haverom tudni vélte, hogy a borítón a Piramis-szeletbe harapni készülő szőke csaj Závodi barátnője, hát, vagy így volt, vagy nem, mindenesetre jól hangzott.
Nem emlékszem, hogy az együttes játszott-e klubokban, én a régi sportcsarnokban és az Budai Ifiparkban néztem meg őket többször is. Závodi bőrös divatját folyamatosan vette át a többi zenekari tag, és hamarosan mindegyikük tetőtől-talpig bőrben jelent meg. A Toldy Ferenc Gimnáziumban az egyik közelben lakó iskolatársam egy nap elújságolta, hogy a Batthyány utcában működik a Závodi-féle bőrruhakészítő műhely, aminek feltehetően a gitáros édesapja a tulajdonosa. Többünknek felcsillant a szeme, ezt meg kell néznünk! Mekkora szám lenne, ha szűkszárú bőrnaciban járnánk a koncertekre, illetve a suliba? Egy tanítási nap után le is sétáltunk öten-hatan, és beléptünk a parányi üzlethelyiségbe. A pult mögött álló idősebb úr kérdésünkre előadta a bőrnadrág-készítéssel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Méretet vesz, kábé egy hét múlva elkészül a munkával, és a cucc 5000 forintba kerül.
Megköszöntük az infókat, és mosolyogva léptünk ki az ajtón. Az Ecserin 1500-ért meg lehet kapni egy rendes Levi Strausst, a bőrnadrág ára egy dolgozó ember egyhavi fizetése, ráadásul ez már egy jobb fizetés, úgyhogy valamennyien kijelentettük, hogy maradunk a farmernál. Elképzeltem, hogy anyám mit szólt volna, ha elé állok a kérésemmel… Mi van fiam, érettségi után bajor hegyivadásznak szegődsz?
Életem egyik legjobb koncertje a Tűzkerék – Taurus – Piramis-buli volt 1977 augusztusában a Budai Ifjúsági Parkban. Tulajdonképpen a hazai kemény-rock múltját és jelenét mutatták be ott két-három órában. Elképesztő méretű tömeg gyűlt össze, húszas éveikben járó Radics Béla-rajongók és tinédzserkorú Piramis-fanok zsúfolódtak össze a nézőtéren. A Tűzkerék kezdett, és mivel Bélán kívül a trió életében többször cserélődtek a tagok, a színpadon is követték a változásokat. Lenyomtak két nótát, a basszusgitáros kiment, a másik bejött, aztán a dobos ki, a másik be, és így tovább, neveket azért nem írok, mert nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy Som Lajost, Póka Egont és Döme Dezsőt fogadta a legnagyobb ováció. A Taurus műsora fergeteges hangulatban kezdődött el, szinte csak Radics gitárjátékára koncentráltam, aztán amikor a Piramis került sorra, akkor elszabadult a pokol.
A Piramis együttes. Balról: Závodi János, Révész Sándor, Som Lajos, a doboknál, takarva Köves Miklós. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián.
Az első nagylemez számait játszották, engem különösen A fénylő piramisok árnyékában instrumentális negyedórája nyűgözött le, majd a fináléban az összes fellépő zenész összesereglett, és vagy tizenöten tolták A becsület általam ismert leghosszabb verzióját.
Legemlékezetesebb megakoncert élményem az első Szolidaritási Rockfesztivál volt, ugyanez év októberében rendezték meg a BNV területén. A magyar rockélet színe-javát összetrombitálták a bulira, és a fő attrakciónak a Piramist időzítették. Egy hangárszerű csarnokra emlékszem, csak állóhellyel, a sokezer rocker szinte taposta egymást odabent. A program kora délután kezdődött, egy-egy szólista vagy zenekar húsz percet kapott, rövid szünet, és jött a következő. Azt hiszem, a szervezők nem kicsit hibáztak, ugyanis a rockbandák közé dallamos popot játszó előadókat és együtteseket iktattak be, és az egyre jobban bevaduló közönség mindezt nem nagyon tolerálta. Az esemény érzékeltetésére írom, mert a valós sorrendre nem emlékszem, tehát leadta a koncertjét mondjuk a Nevada, majd a Hungaria, aztán beköszönt egy kis Kati és a Kerek Perec, a Skorpiót követően a Corvina lépett fel, a Mini és a P. Mobil között az Apostol és így tovább, az extatikus tombolást rendre füttykoncert és pfujolás szakította meg. Szegény Ihász Gábor nem is mert saját dalokat énekelni, hanem ötvenes évekbeli rock and roll-számokat gitározott. A második után a színpadra felszaladó műsorvezető, B. Tóth László átkarolta a zenészt, és a berepülő tárgyak záporában kimenekítette.
Piramis együttes. Balról: Köves Miklós, Révész Sándor, Gallai Péter, Závodi János, Som Lajos. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
A Piramis utolsó előttiként játszott, ugyanis a banda hivatalos vendége, az angol Liar együttes ‒ gondolom, udvarias gesztusként ‒ zárta a programot. A Piramis blokkja feltette az i-re a pontot, hiszen mindenki őket várta, óriási kedvvel nyomatták, így a végén a Liar műsora már csak pihentető levezetésnek tűnt. Derekasan, végig négy negyedben játszották a viszonylag egyszerű zenéjüket, érdekességnek azért elment.
Az 1978-ban megjelent második Piramis-albumot egy barátomnál hallottam először. Csalódást éreztem. Nem vettem meg, ahogy a harmadik nagylemezüket sem. Az egyre slágeresebb hangvételű zenéjük már nem érintett meg annyira, és a csöves-életérzést közvetítő szövegeik pedig nem nekem, a rózsadombi csávónak szóltak. A társaságomban a legtöbben továbbra is odavoltak a zenekarért, ám az én rajongásom, röpke három év elteltével, hogy egy klasszikust idézzek, „… elmúlt, mint egy gyermekkori láz…” A kislemezen kijött Kívánj igazi ünnepet című dalukat évekig feltettem, és Szenteste mindig becsempésztem a családi zenei összeállításba az O, Tannenbaum és a Silent Night közé. A legkedvesebb Piramis-nótám, amit a mai napig hallgatok, és amit koncerten sohasem hallottam, a Ne bántsd a madarakat! Az első rádiófelvételük 1975-ből, a még Révész nélküli időszakból, Gallai énekével.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Piramis-évek nyom nélkül múltak el bennem. Négy éve, egy szilveszteri házibulin történt: az éjféli Himnusz meghallgatása után a házigazda barátom egy bakelitlemezt forgatott az ujjai között, és nagy vigyorogva felhelyezte a lemezjátszó korongjára. „Melletted minden reggel, vidáman ébredek fel…” A hatvan év körüli vén marháknak és az örökifjú asszonyoknak felszaladt a szemöldöke, volt nevetés és taps, én is jókedvre derültem, és akik még biztosabb lábon álltak, táncolni kezdtek. Természetesen párokba rendeződve, lassút. Mint 1977-ben. Nagyon szép négy perc volt.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
