Kevesen ismerik Latzin Norbert nevét. Pontosabban báró von Latzinét, aki a magyar könnyűzene egyik megkerülhetetlen, ám méltatlanul elfeledett alakja, pedig az 1970-es évek elején a Bergendy-együttes tagjaként az egyik legjelentősebb és legsikeresebb szerzőpárost alkották Demjén Ferenccel. Azon túl, hogy generációjának zseniális dalszerzője volt, tragikus sorsa a Kádár-kor tipikus életút-torzója, példája annak, hogy a legtehetségesebb emberek is elveszhettek a legvidámabb barakkban.
Megszokhatatlan, zavaró érzés, hogy egy önmagát ennyire jól dokumentáló, egykor kifejezetten népszerű zenekarról még nem jelent meg könyv, hogy a szélesebb nyilvánosságnak csak kislemezek, illetve posztumusz kiadványok jelentik az életművet. A hatvanas évek első felében alakult és 1976-ig létező Atlas persze nincs egyedül, sőt. A sok évtizede Svédországban élő volt zenekarvezető-énekessel, Flamm Ferenccel jártuk körbe a beatkorszak legszebb éveit, és beszélgettünk arról is, hogy mennyire tipikus karrier az övék, és hogyan lett a közös bandázásokból tudatos munka.
1997-ben a Karthago megakoncertet adott a BS-ben. Egy évvel azelőtt – talán ennek apropóján – megjelent egy igencsak felületes és vékonyka könyvecske a zenekarról, nem kizárt, hogy éppen a fellépés promóciójának részeként. Ez az Elefántdübörgés – sztorik a Karthago együttes életéből. Írója, Kiss Sándor az évezredforduló körül több rocktörténeti könyvet is jegyzett, például a Tátrai Bandről, vagy Lerch Istvánról szólókat.
A Skorpio első nagylemeze A rohanás címmel 1974-ben került a boltokba. Az album azt a fajta hard rockot tartalmazza, ami felé Frenreisz Károly a Locomotiv GT-t vitte volna – ha az együttessel marad. Minden dal tökéletesen kidolgozott, szabad és nagy ívű hangszeres improvizációkkal tarkított. A barázdák között mindössze egyetlen kakukktojás bújik meg, mégpedig az Így szólt hozzám a dédapám.
1964-ben, tizenöt évesen lettem az akkoriban divatba jövő beatzene rajongója. Gimnazistaként egymást informáltuk az osztálytársakkal, újságokat hoztunk, néhányukhoz – akinek már magnója volt –, fel is mehettünk a tanítás után, és a meglehetősen zavart Szabad Európa Rádió adásaiból levett számokat hallgattuk szájtátva. Korábban a twist, a Speedy Gonzales, Elvis és Cliff a Shadows-zal megnyitották már a horizontot, de a Beatles és a Mersey-beat, majd később a Rolling Stones és a brit rhythm & blues-hullám elvakulttá tett. Mivel meglehetősen archiváló típus voltam – és vagyok máig is – e felejthetetlen korból közrebocsájtom most néhány fennmaradt emlékemet.
Török Ádámot már tízévesen elbűvölte Bartók és Kodály világa, a szalagos magnóról hallott első rock and rollokra pedig hastáncot lejtett a szoba közepén. A Mini élén tömegeknek játszott kompromisszummentes, underground zenét. Korábban kérdeztük már az 1971-es Illéssel-, és egy évvel későbbi LGT-vel közös turnéról, ezúttal a hippik badacsonyi arany nyaráról, a Vároldal utcagyerekeiről, sreifolt zakóról és zaciban vett világoskék öltönyről, az Ifipark közönségének megénekeltetéséről, meg a tabáni katlanban kígyózó hatalmas tömegről beszélgettünk vele. De elárulta azt is, hogy a mindenkivel kritikus Radics Béla mit gondolt a számairól.
A magyarok zenei tehetsége méltán világhírű, szinte minden korban szórakoztatták a közönséget magyar muzsikusok és énekesek a királyi udvaroktól a legszínvonalasabb lokálokon át a komolyzenei koncerttermekig. Amikor a beatzene az 1960-as évek legelején Magyarországot is meghódította, a legtehetségesebb hazai zenekaraink színvonal tekintetében pillanatok alatt felzárkóztak a nyugati élvonalhoz.
Mészáros Zoltán, aki a hetvenes években Lőrinc és Pestimre MHSZ-titkáraként tevékenykedett, az itt működő Fonó és Szövőgyár miatt „női kerületnek” nevezte a tizennyolcadikat. Persze éltek és dolgoztak itt azért férfiak is, hiszen a Téglagyárnak, a Budapesti Kőolajipari Gépgyárnak és a Kistextnek, vagyis a Kispesti Textilgyárnak is fontos gyártóegysége volt errefelé. A munkáscsaládok lakhatását a Lakatos úti-, valamint az 1975-ben átadott KISZ-lakótelep oldotta meg, a szórakoztatásukért pedig elsősorban az 1971. június 19-én megnyitott Lőrinci Ifjúsági Park, vagyis a LIP felelt.
Pétersz Miklós Bencsik Sándor gyerekkori barátja és zenésztársa volt, együtt játszottak Samu első zenekarában is. Mesélt nekünk építőtáboros dobozgitározásról, a Kefírről, aminek Cream-számok voltak a repertoárján, és elárulta azt is, miért és merre kanyarodott el a zenétől.
Szimatszatyor, Ricse-kendő, tagsági igazolvány. Egy aláírt szalvéta, egy tépett fénykép vagy egy megsárgult levél. Fiatalságunk vágyott és féltve őrzött kincsei. A Volt egyszer egy beatkorszak-blog szerkesztősége, az NKA Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület a tavalyi Hogyha hallom én, minden az enyém! című pályázat sikerén felbuzdulva ismét közös emlékezésre hívja a hazai beat, pop és rock rajongóit. A 2021 őszére tervezett, a rendszerváltozás előtti magyar könnyűzene és a vizualitás kérdéseit körüljáró konferenciához illeszkedve ezúttal zenekarokhoz, koncertekhez vagy klubokhoz kapcsolódó tárgyakat, illetve ezekről szóló történeteket keresünk.