„Tisztára, mint egy nyugati banda!” Ez jutott eszembe, amikor először láttam a Piramis együttest. Fotón, 1976-ban, úgy emlékszem, a Pesti Műsor hátoldalán. Fantasztikus ingek és zakók, színes sálak, karperecek. Bőrnadrágot még csak Závodi viselt, a többiek farmerban vagy vászongatyában feszítettek, de a választékos öltözékük mellett megfogott az öt nagyon különböző karakter is. A kopaszodó, tekintélyt parancsoló főnök, a vigyori dobos, a markáns arcú gitáros, a szomorú tekintetével szimpatikus billentyűs és a baromi vagány kiállású frontember, aki a „legnyugatibbnak” tűnt a nyugati banda tagjai közül. Természetesen megvásároltam az első kislemezüket (A becsület; Szállj fel magasra!), és böngésztem a rádióújságot, hátha újabb Piramis-nóták bukkannak fel az éterben.

Magyarország legismertebb rockzenekara idén ünnepelte volna alakulása hatvanadik évfordulóját. Bár ez az együttes három tagjának halála miatt sajnos már nem jöhetett létre, a GrundRecords egy monstre életmű-sorozat kiadásával állít méltó emléket az Omegának.

Előkerült nemrégiben egy igen különleges dokumentum, ami nemcsak Syrius-rajongók számára lehet érdekes. Az írás a Nyugat és Kelet, a szabadság és a korlátok közti út metaforája. A nyugati szabadság keleties tapasztalatának lenyomata. A Syrius több hetes hazafelé tartó útján Orszáczky Jackie ugyanis naplót vezetett. Írása egyrészt visszatekintés, másrészt a hajón töltött mindennapokra reflektál. Az Orszáczky életútjával foglalkozó sorozat következő részének középpontjában ez a hajónapló áll.

A Ceaușescu-korszakban magyarországi zenekarok csupán néhány évig turnézhattak Románia területén, 1976 és 1981 között. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kolozsvári középiskolás rockrajongóként épp elcsíptem ezt az időszakot. Igaz, azóta sok víz lefolyt a szőke Szamoson, de még viszonylag jól emlékszem rájuk. Most, bő negyven év után nyugodtan elmondhatom, hogy életre szóló élményt jelentettek. A koncerteket épp a Kis-Szamos partján felépült sportcsarnokban tartották ‒ minden alkalommal zsúfolásig telt az épület.

Tárkányi Tamara nevét 1966-ban ismerte meg a szélesebb közönség, amikor az Idegen utakon című dallal megosztott második helyezett lett a táncdalfesztiválon. Pályája elején együtt énekelt Cserháti Zsuzsával, kísérte az Illés és az Omega is, de az általa előadott külföldi dalokról is mesélt nekünk.

„Basszusgitározni sem tud, mit keres az LGT-ben a Somló?” Ha csak néhány is, de akadtak azért ilyen hangok a szakmában, amikor nyilvánossá vált, hogy a szupergruppként számon tartott zenekar Somló Tamással szándékozik betölteni a Frenreisz Károly távozása után keletkezett űrt.

Negyvenedik születésnapját ünnepli a Hungaria együttes ötödik nagylemeze, amelyről méltatlanul kevés szó esik a hazai rock-diskurzusokban. Pedig – és ez már itt, a cikk legelején kijelenthető – minden rajta közreműködő szerző és muzsikus karrierjének csúcspontját jelenti ez az album. Az Aréna a Hungaria együttes magnum opusa, annak ellenére, hogy nincs olyan hazai lemezbolt, ahol legalább öt (vagy tíz) példányban ne lenne megtalálható párszáz forintért.

Mit akar ez a kis krapek azzal a bazi nagy szaxofonnal? – néztek egymásra az az idő tájt Budapesten mind népszerűbbé váló Omega együttes tagjai, amikor egy 17 éves, kissé esetlen megjelenésű fiú megjelent a próbateremben. A srác nem jött zavarba. „A meghallgatásra jöttem, azt mondták, szaxist kerestek, itt vagyok.” A teremben szinte megállt a levegő.

A Gemini együttes zenei világa nem kifejezetten állt közel hozzám, az 1970-es években. Tizenévesen a kemény bandákat favorizáltam inkább. Tűzkerékre, P. Mobilra jártam, és a Mini-klubba a Bem Rockpartra. A rádióban, a Tánczenei koktélban vagy a kívánságműsorban azért szívesen meghallgattam a Gemini dalait, jókedvre derítettek a jókedvű csörömpöléseik.

Izgalmas élmény egy filmet premier előtti vetítésen megnézni úgy, hogy ráadásul a főhős és az alkotók vezetik fel a látnivalót. Bródy János elmondta, hogy nagyon nehezen engedett a hosszas rábeszélésnek és a maga kedves, csendes, szerény modorában ajánlotta mégis figyelmünkbe a másfél órás „portrévázlatot”. Gondoltam magamban, majd vetítés közben titokban oda-odanézek, hogy milyen érzelmek tükröződnek az arcán. Nem így történt: annyira magával ragadott a látni- és a hallgatnivaló, hogy közben ez eszembe sem jutott. Most, hogy a filmről írok, a főszereplő szavait gyakran hívom segítségül. Mert nagyon fontos, hogy mit gondol, mit és hogyan mond el Bródy János. Magáról. Nekünk. Értünk.