Csalhatatlan jele annak, ha egy zenekarban megbomlik az egység, és tagcsere várható, ha válogatásalbumot jelentetnek meg, vagy az egyik tag szólólemezt készít. Így történt ez 1977-ben is, amikor sokak meglepetésére a Bergendy együttes ünnepelt sztárja, a basszusgitáros-énekes-zeneszerző-szövegíró Demjén Ferenc, vagy ahogy az egész ország ismeri: Rózsi, bejelentette, hogy zenészbarátaival hozzálátott az első önálló lemeze rögzítéséhez.

Kassák Klub, a Sebő-együttes táncháza

„Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget” – nyilatkozta Sebő Ferenc a hetvenes évek elején. És az énekelt versek úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója az azóta eltelt bő négy évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni

Ahogy minden korábbi (és későbbi) ifjúsági kezdeményezésre, úgy a punkra is igaz, hogy külföldi kezdeteihez képest néhány évvel később csapta meg a szele kis hazánkat. A hetvenes évek végén Nagy-Britanniából (mások szerint Amerikából – hivatkozva itt az olyan proto-punknak titulált zenekarokra, mint az Iggy Pop and The Stooges, illetve a Ramones) induló csoportkultúra nálunk természetesen kicsit módosulva, a nyolcvanas években bontakozott ki.

A nyolcvanas évek elején létrejövő szubkultúrák bemutatják, felszínre hozzák azon társadalmi problémákat, melyeknek létét akár csak elismerni is tabunak számított a korszakban: a kábítószer-fogyasztást, a válságot, a káoszt, az erkölcsi fertőt, és ezzel párhuzamosan a rend iránti igényt. Az eredetileg ideológia nélkülinek és apolitikusnak szánt körök egyetlen célja a lázadás volt – minden és mindenki ellen, de minthogy a politika nem akarta kivonni magát a punkból, úgy a punkok sem tudtak távol maradni teljesen a politikától. A punkok célja másságuk és önazonosságuk kifejezése egy olyan környezetben, ahol a hatalom ezt keményen bünteti. Ezt a célt pedig elérték: életmódjukkal, kinézetükkel, zenéikkel kivívták a nyárspolgárság és a hatalom ellenszenvét.

Szántó Erzsi 1939-ben született Budapesten. Iskoláit – ideértve a zenei iskolát is – Kőbányán végezte. 1958-ban sikeresen felvételizett a Magyar Rádió stúdióképzésére, ahova nem volt könnyű bejutni. Az énekesnő legnagyobb slágere is egy rádiós vizsgafelvételhez köthető, ugyanis Nádas Gábor zeneszerző felajánlotta neki erre az alkalomra a Hold ragyog a Dunán című dalt, miután Vámosi János visszautasította azt. Ezzel a dallal 1962-ben megnyerte a Magyar Rádió Tessék választani! című vetélkedőjét. A Holéczy zenekarban, majd az EMKE-ben énekelt, és a színvonalas budapesti lokálokon kívül a Budai Ifjúsági Parkban is rendszeresen fellépett, itt a Bergendy együttes kísérte. Utoljára 1965-ben vett részt turnén – a Balaton körül –, itt a Metro zenekaron kívül Hofi Géza, Alfonzó, Markos György, továbbá Sárosi Kati, Margitai Ági és Majláth Jenő voltak a társai. Szántó Erzsi 1966-tól 1979-ig, amíg meg nem született a fia, Münchenben és környékén énekelt színvonalas lokálok műsoraiban, egyebek mellett a Maximban, a Bayerischer Hofban és a Moulin Rouge-ban is.

Csatári Bence:
Az énekeseknek a sorsa nagyban függött nemcsak az intézményvezetőktől, de a zeneszerzőktől is, hiszen nem volt mindegy, hogy kinek milyen dalokat írnak, ki énekelheti az igazán nagy slágereket. Hogyan dőlt el, hogy ki melyik szerzeményt kapja?

Szántó Erzsi:
Nagyon egyszerűen, mert a szerzők odajöttek hozzánk az ORI-büfében, amit mi csak kecskeólnak hívtunk, és megkínáltak minket egy-egy dallal. Ők már előre kinézték maguknak azokat a fazonokat, akik egy-egy számnak megfelelhettek, és itt is igaz, amit a könnyűzenei vezetőkre mondtam: nekik is érdekük volt, hogy minél frissebb szemléletben legyenek előadva a dalok, törekedtek a változatosságra, ami az énekesek palettáját illeti. Nádas Gábor még a rádióstúdiós koromban adta oda az első számot, de a többi már jellemzően az ORI-ban talált rám. Idetartozik egyebek mellett a Nem csak kenyéren élsz, és A magányosság percei, vagy a Sirály, amelynek a másik címe a Borús az idő volt és Zakariás Oszkár írta. Dobos Attila is sokat írt nekem, többek között a Tépd szét az emlékek láncát! is. Amikor ő feljárt hozzám, már Zuglóban laktam, és ott volt egy kis pianínóm is, ahol meg tudta mutatni a dallamokat, sőt, én is beszálltam a komponálásba. Attila nagyon jól ráérzett arra, hogy melyik szerzeményből lehet nagy sláger. De megemlíthetem Idrányi Ivánt is, aki két számot is írt nekem. Ezek közül az egyik a Felejts!, ami énektechnikailag elég nehéz, és talán éppen emiatt nem lett sláger.

Sebő Ferenc a Kassák Klubban

Sebő Ferenc (1947) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató és építészmérnök. Az énekelt versek hazai úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója. Nem mellesleg a Magyar Televízió Fölszállott a páva című nagysikerű népzenei tehetségkutató műsora zsűrijének az elnöke.

A Beatlestől a Pink Floydon át David Bowie-ig rengeteg világhírű zenészt ihletett meg a karácsony, nem csoda tehát, hogy a magyar pályatársak sem akartak lemaradni, és ők is több ünnepi dalt írtak a hetvenes-nyolcvanas években. Válogatásunkban Koncz Zsuzsától az Eddáig a legemlékezetesebb, máig frissnek ható darabokat gyűjtöttük össze.

„Három éven belül világsztárunk lesz!” – nyilatkozta 1977-ben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat propaganda-igazgatója, dr. Erdős Péter. Ennek érdekében a franciaországi Cannes városában megrendezett MIDEM hanglemezfesztiválra és vásáron 1980-ban is népes delegáció képviselte hazánkat, felbuzdulva az előző év nagy sikerén. Köztük volt a Piramis együttes is.

Radics Béla

Radics Béla „nemcsak gitáros volt, ő volt a magyar Jimi Hendrix” – mondta Deák Bill Gyula Kisfaludy András R. B. kapitány című filmjében, s ezzel a véleményével koránt sincs egyedül Magyarországon. Számunkra itt és most nem az a kérdés, hogy ez igaz vagy sem, bár Radics kivételes hangszeres tudásához nem sok kétség férhet, hanem: a megfeleltetés. A hatvanas évek zenéjének kulturális logikája ugyanis szomjazza az ilyen típusú megfeleltetéseket. De miért nem volt elég azt mondani, hogy – legalábbis az 1960–1970-es évek fordulóján – Radics a legjobb magyar gitáros? Miért kellett őt egy nyugati előadóhoz hasonlítani, viszonyítani? Miért kellett külső kapaszkodókat keresni?

Poór Péter 1944. szeptember 20-án született Budapesten értelmiségi családba, ahol mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. A családi hagyomány szerint előbb énekelt csecsemőkorában, mint ahogy beszélt. Tizenhét éves korától tanult énekelni, végül Németh Anna, a híres operaénekesnő lett a tanára. Amatőrként 1961-ben már fellépett különböző helyeken. A hivatásos énekessé válás útján az első lépések a sikeres OSZK- és az ORI-vizsgák voltak. Poór Péter karrierje ezek után gyorsan ívelt felfelé, beválogatták a Budai Ifjúsági Park fellépői közé is, de meghatározó volt számára pályafutásában az első televíziós szereplése is. Az énekes karrierjének egyik csúcspontja a berlini Friedrichstadtpalastban való fellépés-sorozata volt, ahol 1980–1982 között háromszor volt két-két hónapig a műsor sztárvendége.

Csatári Bence:
Melyik volt a legelső nyugati koncertje?

Poór Péter:
Először Nyugat-Berlinben jártam 1967-ben, ahova Kelet-Berlinből mentem át egy rádióműsorba. Ez egy Magyarországról szóló műsor volt, amelyen százötven hallgató is részt vett a stúdióban, ahol rajtam kívül Jákó Vera, Felföldi Anikó, Körmendi Vilmos, Vukán György, Pege Aladár és Kovács Gyula is fellépett.

Az 1947. december 14-én született Zalatnay (születési nevén Zacher) Sarolta Koncz Zsuzsa és Kovács Kati mellett a beatlányok hármas fogatát erősítette. Éneklésébe tökéletesen be tudta illeszteni a luxemburgi stílus jegyeit, s az évek során számos műfajt kipróbált, többnyire sikerrel.

Gyerekkorában sokat járt az Operába és a Zeneakadémiára, így hamar elhatározta, hogy művésznő szeretne lenni. Tinédzserkori lázadása azonban elfordította a komolyzene, s főként az opera világától. Felhagyott a zongorázással, a Luxemburg rádió angol zenéit kezdte el hallgatni, s lassacskán betéve tudta az összeset.