Hont Péter és Kály-Kullai Károly kezdeményezésére jött létre a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvtárban az első hazai nyilvános könnyűzenei gyűjtemény. Hont Péter mesélt nekünk a legkedvesebb koncertélményeiről, a „vak vásárlásokról” és azt is elárulta, milyen forrásokból tudta a saját és a könyvtár kollekcióját bővíteni.

Emlékszel, hogy kezdődött a zenével való kapcsolatod?                                 

Egy belvárosi gangos házban nőttem fel, ahol nagy kamasztársaság volt. Én a kisebbek közé tartoztam, de az idősebbeknek már voltak lemezeik – főként kislemezeik. Az egyiküknek magnója is volt, igaz, egyetlenegy szalaggal, amelyen különböző előadók felvételei voltak, Beatles, Rolling Stones. Arra emlékszem, hogy ‒ akkor még nem tudtam semmit arról a számról és az előadóról sem ‒ John Mayall fogott meg. Ekkor körülbelül tízéves lehettem. Rögtön tudtam, hogy nekem ez a zene kell.

Mikor jöttél rá, hogy melyik John Mayall-dalról van szó?

A házban lakott egy osztálytársam, akivel nagyon jóban voltunk. A bátyja barátai a Kölcsey Gimnáziumba jártak, ahol egy Párizsból érkezett franciatanár a nyári szünetekről rendszeresen lemezekkel megrakodva tért vissza, amiket a diákjainak kiadott mint kötelezően meghallgatandó zenéket. Úgy képzeld el, hogy mindent hozott, Lalo Spanyol szimfóniájától Miles Davis Kind of Blue című lemezén vagy Mike Westbrook Released albumán keresztül a Creamen, Marcel Dadin, az Emerson, Lake and Palmeren, a Los Chalkison, a Colosseumon és a Cannonball Adderley-n át egészen John Mayallig. Elképesztő számú lemezhez fértünk hozzá így. Otthon mindent meghallgattunk és felvettünk. Ennek köszönhetően találtam rá a szám címére: Pretty Woman a Crusade című albumán.

Meséltél a francia beszerzőtökről. Még honnan szereztetek ekkoriban ‒ 1972 tájékán járunk ‒ lemezeket?

A bátyám már gimnáziumba járt, és az osztálytársaitól is hozott lemezeket. Így ismertem meg az angol Free-t, Deep Purple-t, a román Phoenixet, a Pink Floydot vagy a Uriah Heepet. Volt egy osztálytársnője, akinek a bátyja nagyon sikeres sportoló volt, kitelepült Ausztráliába, általa ismertük meg a Ten Years After1970 utáni albumait. A házban lakó barátommal a Hegedűs Gyula utcába jártunk, ahol működött egy lemezkölcsönző.

A boltos elképesztően naprakész volt, nem tudom, hogyan csinálta. Az angol és amerikai lemezek is megjelenésük után 1-2 hónappal ott voltak a polcain, a hetvenes évek legelején. 50 forintért adott kölcsön egy lemezt, viszonyításképp: az ára 350 forint volt. Annyira jó zenék voltak, megfogtak minket, nem tudtunk tőlük szabadulni.

Előfordult, hogy valamit többször is kivettünk. Például a Grand Funk Railroad Live című dupla albumát. Döbbenetes élmény volt számunkra ez a koncertlemez. Felcsavartuk a hangerőt, és az az illúziónk támadt, hogy ott vagyunk a koncerten. Amikor a Led Zeppelin második lemeze megjelent, akkor nyáron teljes hangerővel, nyitott ablak mellett hallgattuk a földszinten. Nagy botrányok voltak belőle, képzelheted. Nagyon beütött a Black Sabbath Masters of Reality albuma, attól kifeküdtem.

Ez az időszak különben nagyon sűrű volt. Hozzátartozik a történethez, hogy a barátom bátyja, miután leérettségizett, elment a Madách Könyvesboltba, ahonnan rendszeresen hordta haza a könyveket. Ezek az alkalmak, amikor a szomszédban lakó barátokkal együtt töltöttük az időnket, nem az ivászatról szóltak, legalábbis ott nem. Zenét hallgattunk és olvastunk, például a Mester és Margaritát, Franz Kafkát, de Weöres Sándor verseit is ekkor ismertem meg. Nagyon komplex volt ez a gyülekezet. A ház egy másik lakásából valamikor 1972 vagy 1973 nyarán váratlanul megszólalt a délutáni kánikulában, borzalmas hangerővel Hendrix Band of Gypsy lemeze. Az leírhatatlan, hogy milyen hatással volt ránk, amikor a Machine Gun című számot meghallottuk… Azután az Atomic Rooster In Hearing of albuma jött, ami pusztító volt. Kiderült, hogy az egyik osztálytársamat az amerikai rokonlátogatáson felszerelték úgy 8-10 lemezzel.

Volt más forrás is, ahonnan zenékhez jutottál?

A gimnázium alatt jártunk a cseh-, a lengyel- és az NDK-kultúrába vásárolni dzsesszlemezeket olyan előadóktól, mint Namysłowski, Nahorny, Komeda, a Jazz Q, az Energit és blueslemezeket olyan formációktól, mint a Breakout, az American Folkblues Festival, illeve rocklemezeket (Collegium Musicum, Blue Effect, Czesław Niemen), valamint Közép- és Dél-Amerika indián zenéit. A népi festésű tányértól a hanglemezig minden volt a boltban, de külföldről is szereztünk be zenét.

Az osztálytársaimmal elhatároztuk nyáron, hogy kimegyünk Csehszlovákiába egy hétre. Egy barátommal, akivel azóta is nagyon jóban vagyunk, úgy vásároltunk Prágában, hogy kétfelé osztottuk az ábécét, és a választék egyik felét az egyikünk, a másikat a másikunk vásárolta meg, itthon pedig csereberéltünk.

Körülbelül 20-30 lemezt vettünk, „vakon”.

Az volt a lényeg, hogy a teljes ábécé le legyen fedve. Ezt megismételtük Lengyelországban is. Majd elfelejtettem, jártam az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének könyvtárába is a Szabadság térre, amire Grandpierre Attila hívta fel a figyelmemet. Valamikor a hetvenes évek második felében, a bátyám baráti körén keresztül kerültem kapcsolatba vele, és egy csomó ismeretlen zenét mutatott.

Milyen koncertekre jártál?

Egyszer-kétszer megfordultam a Metro Klubban, de inkább a Benkó Dixiland Török Pál utcai klubjába jártam, illetve a Petőfi Sándor utcai Építők dzsesszklubba. De elmentünk az Ifjúsági Parkba Tűzkerékre, Minire, P. Mobilra, már a gimnázium utáni időben, keddenként, amikor a feltörekvő zenekarok napja volt. Voltam az Edda első koncertjén is, de nekem már akkor sem tetszett. Előttük lépett fel az S.O.S nevű zenekar, ők sokkal jobbak voltak, abban az együttesben játszott Sárvári Vilmos, aki később a P. Mobil gitárosa lett. Az Ifjúsági Park teltházas, nagy, karácsonyi Piramis-koncertjén is voltam. Hobón talán 1978 őszén először, azt hiszem a régi MOM-ban. A felvétel meg is van, egy Akai GX-szel vettük fel a testvéremmel.

És később?

A barátommal sokat jártunk a Marczibányi térre Interbrassra. A mai napig meghatározók ezek a koncertek, főleg az az időszak, amikor még lent játszottak egy kisteremben, mi meg a földön heverésztünk. Vasárnap három-négy formáció is fellépett a nagyteremben: Kőszegi Rhythm and Brass, Lakatos Tóni, akkor még nem Tony Lakatos néven, Dés László, Másik János, Szakcsi Lakatos Béla. Azóta is vadászom a koncertről készült felvételeket, épp mostanában szereztem egyet Szegedről.

1981 februárjától voltam katona, és ha jól emlékszem, 1982 augusztusában szereltem le. Egy ideig Békéscsabán, aztán Gödöllőn állomásoztam, ahol a művelődési házban minden hétvégén a Bizottság, a Kontroll, az Európa Kiadó vagy más alternatív zenekarok játszottak. Amikor hétvégén mentem vissza az eltávról, este mindig úgy zártam a napot, hogy elmentem a művelődési házba egy koncerte. Később is sokat jártam alternatív együttesek, többek között a már említettek, vagy éppen a Trabant, az URH, a Balaton koncertjeire az Ikarus Művelődési Házba, a BME „R” klubjába, a Bercsényi kollégiumba, a Schönherz kollégiumba, az Új Vár Klubba és a Forradalmi Ifjúsági Napokra a Közgázon, ami többnapos programként az alternatív és punkzenekarok „bálja” volt.

Azután jártam a Belvárosi Művelődési Házba a Molnár utcába és az Almássy térre. Magam is felvettem koncerteket, amik aztán a könyvtári gyűjtemény részévé váltak.

Ezzel el is érkeztünk a legendás Rottenbiller utcai könyvtárban létrejött populáris zenei gyűjtemény történetének kezdetéhez.

Lukács Jánosné Plenk Anna lett a könyvtárvezető valamikor 1976 után, és a helyettese Kály-Kullai Károly. Anci nagyon toleráns vezető volt, és megengedte, hogy vásároljunk lemezeket. Az akkori könyvtári törvényben szerepelt ugyanis egy olyan kitétel, hogy az éves elkölthető keret maradvány részét a könyvtárak szabadon felhasználhatják. Ez tényleg minimális összeg volt. Eleinte az antikváriumban vásároltunk a Múzeum körúton és a Rózsavölgyiben. Ez az időszak a nyolcvanas évek legeleje volt.

Előtte csak a központi könyvtárban volt zenei gyűjtemény, komolyzene és népzene, meg valamicske dzsessz. Kály-Kullai Károllyal mind a ketten nagyon szerettük a zenét, ezért úgy döntöttünk, hogy hanglemezeket is gyűjteni fogunk a könyvtárban.

A zenei profil számára ekkor még helyiség sem állt rendelkezésre.

Szép lemezgyűjteményem volt már akkor, a könyvtárba vittem is be lemezeket, amiket bent hallgattunk belső munkálatok során, de ezek nem voltak a gyűjtemény részei. A felsővezetés nem nézte jó szemmel, hogy egyre több lemezt vásároltunk, mert akkor központilag kijelölték azokat a könyvtárakat, amelyek létrehozhatnak zenei gyűjteményt, és mi nem voltunk köztük. Úgyhogy meg is akarták tiltani, hogy további hanganyagokat szerezzünk be.

Akkor mégis hogyan maradhatott meg a gyűjtemény? 

Azzal nem számoltak, hogy addigra olyan mennyiségű anyagunk volt, hogy már nem lehetett felszámolni. Az akkori könyvtári törvény szerint ugyanis, ha az állomány egy speciális gyűjteményrésze átlép egy arányt a teljes gyűjteményben, akkor legitimitást nyer, és fenntartandó gyűjteményrésszé válik.

Hogyan ment híre a gyűjteménynek?

A nyolcvanas évek közepén vált nyilvánossá a gyűjtemény. A Kossuth Rádióba behívták Károlyt egy droggal kapcsolatos műsorba, és ott találkozott Göczey Zsuzsával. Zsuzsa volt akkoriban az egyik legfontosabb zenei szerkesztő. Károly mesélt neki a könyvtárról, és így vált az akkor közel már ezer tételből álló lemezgyűjteményünk a műsorainak a forrásává. A barátaim és én is gyűjtők voltunk, és mondtuk neki, hogy ritkaságokat is be tudunk szerezni. Azt kértük tőle, hogy mindig mondja be, hogy az anyag a Rottenbiller utcai gyűjteményből van.

A rádió amatőr felvételeket is lejátszott?

Mivel a rendszerváltás előtt a szerzői jogi kérdéseket elég hézagosan kezelték, így az „amatőr” felvételeket is le lehetett játszani. Már a kilencvenes években a Civil Rádióhoz csatlakoztam egy barátom hívására, és tizenhárom évig készítettük a Perifériák és később a Vér, veríték és könyvek című műsorunkat, minden héten a könyvtár gyűjteményéből. De a Fix Rádió is játszotta a lemezeinket, illetve előfordultunk a Tiloson. 

Mekkorára hízott a gyűjtemény?

A végén közel 4 000 bakelitlemezünk volt, cédéből is hasonló mennyiség. Kazettából, amelyből szintén kaptunk kötelespéldányt, körülbelül ezer példányunk volt. A kottákat is elkezdtük gyűjteni a nyolcvanas évek vége felé, hogy a hallgatás mellett lehessen olvasni. Valamint járattuk az angol Record Collector folyóiratot is.

Mi történt a gyűjteménnyel?

Egy része Újpestre került, ahol a mai napig működik a könyvtár. A lemezeket el kellett adni, sok minden, főleg a kazetták a pincében mentek tönkre, egy részét megmentettem és otthon tároltam sokáig ‒ el is kezdtem őket digitalizálni, hátha lesz majd olyan technológia, hogy a rossz minőségű felvételeken is lehet majd javítani.

Nem olyan régen, költözés miatt vettem fel a kapcsolatot az Artpoollal, megkérdeztem, hogy a kazetták nem érdekelnék-e őket, mert az újpesti könyvtárnak nem volt kapacitása tárolni őket. Átvették tőlem, odaadtam a nyilvántartási füzetet is, a gyűjtemény így most hozzáférhetővé vált. Annyit kértem tőlük, hogy a gyűjtemény bárki számára kutatható legyen.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Wagner Sára

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.