Bár a Budai Ifjúsági Park (BIP) története 1984-ben zárult le, már három évvel korábban tudni lehetett, hogy a hazai populáris zene tán mindmáig legfontosabb helyszínének napjai meg vannak számlálva. Érdekes belegondolni, hogy amennyiben nem hanyagolták volna el a szórakozóhely karbantartását, és ennek következtében nem omlik le a létesítmény jobb oldali feljárórámpája az 1980. május 27-én megrendezett Edda-koncert ideje alatt, vajon hogy alakult volna az Ifjúsági Park sorsa.
A baleset után a BIP több, mint egy évig nem működött, és az 1981. júliusi újranyitás utáni időszakot a szakirodalom úgy aposztrofálja, mint a hanyatlás időszakát, mert az újonnan felbukkanó stílusirányzatok képviselői már nem játszottak itt, ez azonban csupán részigazságnak tekinthető. Az 1980-as évek elején megjelenő metalzenekarok: a Rockwell, a Stress, illetve a Pokolgép kivétel nélkül felléptek az Ifjúsági Parkban. Kétségtelen, hogy az underground szcénának sosem lett a törzshelye a Park, de 1983-ban többször is játszott itt az Európa Kiadó, illetve a Bizottság (az egyik itteni koncertjükből látható is egy rövid bevágás a Jégkrémbalett című filmben). 1984 augusztusában pedig rendeztek itt egy nagyszabású punk fesztivált, amelyről beszámolót közölt a Magyar Ifjúság. Bár a cikk szerint az esemény nem vonzott túl nagy közönséget, és kirobbanó sikert sem aratott, meglátásom szerint igazolta, hogy a Parknak a továbbiakban is lett volna létjogosultsága.
A bezárás alkalmából megjelent Sebők János szerkesztésében egy emlékkönyv, Koltay Gábor pedig dokumentumfilmet készített a kötettel megegyező, Volt egyszer egy Ifipark címmel. A könyv valószínűleg 1984 júniusában készült el, legalábbis erre utal, hogy közli a BIP utolsó három hónapjának programját, azonban az itt feltüntetett rendezvények közül több elmaradt, vagy nem a megadott napon rendezték meg. (Az Első Emelet fellépését például július 1-re hirdeti a kiadvány, valójában azonban csupán 15-én került sor a koncertjére, amely egyébként csaknem mindvégig zuhogó esőben zajlott.) Különös, hogy a korabeli slágerzenekarok ‒ a Hungaria, az R-GO vagy a Dolly Roll ‒ szinte egyáltalán nem léptek fel a Parkban. (Fenyő Miklós csapata csupán egy alkalommal, azon a bizonyos, 1980 májusában megrendezett tehetségkutatón, amelynek felvétele képezte volna eredetileg a Rock and roll party hanganyagát, a zenekar azonban végül úgy döntött, hogy a dalokat ismét felveszik az akkoriban induló Omega-stúdióban.)
Táncoló párok a Budai Ifjúsági Parkban. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A könyv öt részre ‒ 1962‒65, 1966‒70, 1971‒76, 1977‒80, 1981‒84 – osztva taglalja az Ifjúsági Park történetét. Számtalan emlékezetes sztorit ismerhetünk meg a lapjain, közülük nem egy valótlanságot állít viszont. Ennek jó példája az az állítólagos eset, amikor Rajnák László, a Park igazgatója hazaküldte a Liversing együttest, mert fehérre festett hajjal és alsónadrágban akartak színpadra lépni. A zenekar tagjai évtizedekkel később, a Liversing-könyvben egyöntetűen cáfolták ezt a történetet.
A kötetben megszólalók vegyes érzelmekkel tekintenek vissza a BIP-re. A legnegatívabb érzései azonban kétségkívül Presser Gábornak vannak. Szerinte „rosszul kezdték el, s nem úgy sikerült, ahogy kellett volna.” Benkő László beszél az 1960-as évek első felének népszerű formációjáról, a Nebulókról, amelyről „méltánytalanul elfeledkeztek a rocktörténetet írók”, holott olyan neves zenészek fordultak meg a soraiban, mint a Bergendy testvérek, vagy éppen Latzin Norbert. Benkő véleménye szerint eljárt az idő a szórakozóhely fölött ‒ ő egyébként 1974-ben lépett fel utoljára itt, egy május elsejei, idénynyitó koncerten. Szörényi Levente sem a legkedvesebb emlékei között tartja számon a parkos fellépéseket. Kifejti a kötet lapjain, hogy már az Illés esetében is probléma volt, hogy a meghittebb hangvételű számaikhoz a hely „túl nagy volt, a meditatív, halk daloknál a kis hangerő miatt hallani lehetett a zajongást, s olyankor úgy éreztük, hogy nem sikerül átadni, amit akarunk.” A Fonográf esetében ez a probléma hatványozottan jelentkezett, ez is volt az oka, hogy a zenekar csupán egy alkalommal, 1974 szeptemberében játszott az Ifiparkban, és az a koncert sem sikerült igazán.
Az Omega fellépését váró fiatalok. Fotó: Fortepan / Fortepan
Rajnák Lászlóról, a hely egykori igazgatójáról, se a zenészek, se a látogatók nem tudnak indulatok nélkül beszélni az emlékkötet lapjain. Szörényi Levente szerint „egy jópofáskodó, kemény ember volt, nyilván nem véletlenül került oda, hogy a fiatalokat kordában tartsa. Annyi volt akkoriban az ifjúsággal való törődés, hogy »kapsz egy pofont, fiam, ha nem tetszik valami.« S erre a feladatra ő alkalmas volt.”
Zorán visszaemlékezése alapján Rajnák „egy furcsa figura volt, aki mindjárt vállon veregetős kapcsolatba lép az emberrel. Úgy érezted, hogy jó haver, de abban a pillanatban, ha valami neki nem tetsző történt, terrorisztikus hangnemre váltott. (…) Úgy kezelt bennünket, mintha a nézők soraiból véletlenül a színpadra feltévedt emberek lennénk.”
Egyébként Zorán sem őriz igazán pozitív emlékeket az Ifjúsági Parkról: „Nehezen induló, s nem is túl jól befejeződő bulijaink voltak.”
Csányi Miklós filmrendező is megszólal a kötetben, aki itt forgatta 1970-es Holt idő című filmjének ‒ főszerepben Cserhalmi György ‒ koncertjelenetét, amelyben a Pásztor László‒Galácz Lajos‒Rédey Gábor‒Balázs Ferenc‒Debreczeni Ferenc felállású Neoton együttes látható.
A könyvben megtalálható több korabeli emlékezetes koncert beszámolója is, ezek színvonala azonban a legjobb indulattal is csak vegyesnek nevezhető, ráadásul mindössze az 1977 és 1980 között megrendezett bulik közül válogatott a szerkesztő. Arról nem beszélve, hogy a zenekarokról, valamint előadókról írt lexikon helyett sokkal érdekesebb lett volna a Park dolgozóival interjúkat készíteni. Ezt a hiányosságot Koltay dokumentfilmje bizonyos mértékig pótolja, hisz ebben megszólal több korabeli rendező, így Gál Iván, továbbá Rajnák László is. Utóbbi szavaiból az érezhető, hogy nem bánt meg semmit sem, legfeljebb a lebukást. Valószínűleg ez az utolsó interjú, amely a Park egykori igazgatójával készült, Rajnák László ugyanis másfél évvel később, 1985 decemberében elhunyt.
Fenyő Miklós a fiával, az akkor kilenc éves Dáviddal állt Koltay kamerája elé, Bergendy István pedig Illés Lajossal közösen emlékszik vissza a hőskorszakra, amikor az Illés sörért- virsliért játszott, a Bergendy pedig, „ha a mai árakat nézzük, egy pacalpörköltért.” Az első években még a Közgazdasági Egyetem Ifjúsági- és Jazzegyüttese nevet viselő Bergendy a hatvanas években egyébként a Park házi zenekara volt ‒ látható is egy bejátszás Koltay filmjében egy 1966-os koncertjükről, ahogy az 1961. augusztusa 20-i, ünnepélyes megnyitóról is.
A Bergendy az Ifipark színpadán, 1963-ban. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Attól függetlenül, hogy a zenészek pozitívan, vagy negatívan viszonyultak a BIP-hez, abban mindenki egyetért, hogy rangnak számított itt játszani. Som Lajos elmondja a Volt egyszer egy Ifipark című dokuban, hogy a Parkban megrendezett koncertekre külön készültek a Piramissal, a Taurussal és a Tűzkerékkel is. Radics Bélát Deák Bill Gyula idézi meg, hiszen a Hobo Blues Band 1984 szeptemberében adott egy nagyszabású koncertet a Parkban RB Kapitány emlékére ‒ ennek a bevételéből állítottak Radicsnak síremléket.
Miklóska Lajos a Beatrice-korszakról beszél, immár nem bőrruhában, hanem öltönyben, szemüvegesen, nem csoda, hogy a meginterjúvolt ricsés srácok egyike fel sem ismeri őt. A fiúk egyébként az Ős-Bikini koncertjére várnak, amelynek igazi szenzációja a három évvel korábban feloszlott Beatrice színpadra lépése volt. A koncert Nagy Feró visszaemlékezése szerint „nagy dzsuva volt”, de óriási közönségsikert aratott, nem meglepő tehát, hogy három hónappal később Feró távozott az Ős-Bikiniből. A Park utolsó koncertjét a P. Mobil adta 1984. szeptember 23-án. Az Elektromos temetés elnevezésű bulin fellépett a Shadow, illetve az Old Boys is, ezzel zenei keresztmetszetet adva arról a három évtizedről, amíg a BIP működött.
A Budai Ifjúsági Park zárókoncertjére várakozó fiatalok. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Az emlékkönyv szerzőivel ellentétben a dokumentumfilmben megszólaltatott zenészek, rendezők, illetve újságírók egyáltalán nem optimisták: „Egy ifjúsági szórakozóhelynek sehol a világon nem szabadna elsősorban üzleti érdekeken alapulnia. (…) Ha megszűnik a Park, akkor egy hétvégén, nyáron egy átlagos pénztárcájú fiatal, a város szívében hova mehet el?” ‒ teszi fel a kérdést Csányi Miklós.
Bár Bergendy István túlzásnak tartja a parkbeli árakat, a bezárást ő is hibának érzi, akárcsak Frenreisz Károly, aki hozzáteszi, hogy tisztában van azzal, hogy a Park bezárásának technikai oka van, de ettől még „szükség lett volna rá.” Feltűnő, hogy a majdan megnyíló Petőfi Csarnokot a zenészek szóba sem hozzák, mintegy azt sugallva, hogy véleményük szerint nem fogja tudni pótolni az Ifjúsági Parkot. A bezárás után a Park több, mint negyedszázadon keresztül pusztult, omladozott, végül azonban megindultak a felújítási munkálatok, még ha nem is a BIP éledt újjá az Ybl Bazár falai között.
S bár a herakleitoszi mondás szerint az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, a történelem esetünkben egészen sajátos módon ismételte meg önmagát: 1984-ben bezárt a Budai Ifjúsági Park, 1985-ben megnyílt a Petőfi Csarnok. 2014-ben megnyílt a Várkert Bazár, 2015-ben pedig bezárt a Pecsa (amelyet ezt követően le is bontottak.) Így zárult be az a bizonyos kör, így lett kerek a történet.
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Fortepan / Horváth József
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
