Kovács Kati és Zalatnay Sarolta mellett a magyar beatzene harmadik fontos női előadója, Koncz Zsuzsa is játszott filmekben a karrierje elején. A rendezők – énekhangja mellett – szépsége miatt figyeltek fel rá, miközben a szerepei kisebb vagy nagyobb mértékben kapcsolódtak az előadói perszónájához is. Míg Kovács Kati a kemény, öntörvényű lázadót, Zalatnay pedig a bohókásabb, kihívóbb bombázót formálta meg, Koncz a független, nőies nő képviselője lett, alakítson akár gimnazistát, akár manökent. Nem volt kifejezetten tehetséges színésznő, de jelenléte meghozta a kívánt hatást abban a három szerepben, amelyben a hatvanas évek végén a mozivászonra került.

Minőségi rockzenét játszó zenekaroknál számos esetben előfordul, hogy egyszer csak készítenek egy, a profiljukba nem illő, a stílusuktól idegen, egyszerű vonalvezetésű slágergyanús szerzeményt. Hirtelen három nyugati példa jut eszembe. A Rolling Stonestól az Angie, a Kisstől az I Was Made For Lovin’ You, illetve az ELP C’est La Vie című dala.

Aldobolyi Nagy György megszámlálhatatlanul sok táncdal zenéjét szerezte, emellett számos dalszöveget is írt, hiszen alkotói tevékenységében a zeneszerzés és a szövegírás egyforma hangsúllyal szerepelt. Ugyancsak termékeny volt a zenés színpadi művek komponálásában, illetve számos filmzenének és tévéfilmnek is ő a komponistája. Elmesélte nekünk a Szenes Ivánnal való megismerkedése történetét, de elárulta azt is, hogy melyek voltak a kedvenc beatdalai.

Az 1977-es évben jelent meg a Fonográf Edison Fonográf Album című nagylemeze. Az 1976-ban készült FG4 után tehát ismét egy „lazán koncept” albummal rukkoltak elő, melynek kiindulási alapját az jelentette, hogy Erdős Péter megsúgta nekik: „jövőre százéves Edison találmánya, a Fonográf, készítsetek egy lemezt ennek szellemében”. Németh Oszkár úgy emlékezett, hogy ez jó ötletnek tűnt, a baj csak az volt, hogy Erdős ezt megsúgta többeknek is azok közül, akik lemezeket készítettek azokban az időkben…

Hajnal Gábor, a legendás menedzser, konferanszié és rockszakíró 1992 áprilisában szervezett a szakmabelieknek a beat-, pop- és rockzene őshazájába egy autóbuszos utat. Az idegenvezető szerepét az Anglia-specialista (korábban élt ott és tökéletesen beszéli a nyelvet) D. Nagy Lajos vállalta, Hajnal Gábor mellett velünk utazott az újságíró Zoltán János, a további útitársak pedig: Anita, Vincze Lilla, a komplett Dolly Roll, Vörös István és Szentmártony Imre (később: St. Martin) a Prognózisból, Váradi Feri és Kémeri Peti (akkori Tankcsapda management), Torma, a fotós SziKó (Dr. Beat), a humorista Nádas Gyuri, DJ Cserhalmi Gyurka, rockzenei szakújságírók, roadok és még többen mások.

A szolnoki születésű, Nagyváradon felnőtt, aztán Budapestre került Nemlaha György a kolozsvári a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát. 1971 és 1977 között a Magyar Távirati Iroda munkatársa, 1977-től 1989-ig a Pesti Műsor rovatvezetője, 1989-től a Magyar Televízió belső munkatársa, 1991‒92-ben pedig zenei producere volt. Ötszáznál több tévéműsort szerkesztett. Sorfordító dalokról, új kezdetet ígérő, nehezen megélt vonatutakról és a manipulált slágerlistákról is beszélgettünk vele.

1973-ban nemcsak a legendássá vált júniusi Diósgyőri (pop)fesztivál hozta lázba a fiatalokat Miskolcon, hanem a november első hétvégéjén, a sportcsarnokban megtartott „Szuper koncert” is, amin négy ismert és népszerű magyar zenekar lépett fel. A felfokozott érdeklődés nem véletlen, hiszen a fővároson kívül ritka alkalom volt egyidőben látni és hallani a hazai progresszív és dzsessz-rock vezérhajóit, a Minit és a Syriust, ráadásul amiatt is „történelmi eseménynek” számított a koncert, hogy ezt megelőzően nem volt még ilyen jellegű megmozdulás ezen a helyen.

1976. augusztus 19-én, tizenhat évesen voltam először Omega-koncerten. A rádió rockzenei műsoraiból pár hónappal azelőtt már értesülni lehetett az új irányt vett együttes „műhelytitkairól". Nemcsak zenéjükben újultak meg, hanem Magyarországon még nem látott színpadi-show-val, fényjátékkal és lézerágyúval is készültek a Kisstadionban tartandó bulira.

Míg az 1970-e és az 1980-as években az Egyesült Államokban, illetve Hollywoodban egy nagy ötvenesévek-nosztalgiahullám söpört végig, addig manapság éppen az 1980-as évek kultusza jellemző. Előbbire a Vissza a jövőbe (1985), utóbbira a Netflix Stranger Things című sorozata (2016–) a látványos példa.

Ezerkilencszázhetvenhét hosszú, forró nyara. Éppen kimaradtam nyolcadikból és már izzott bennem a rockrajongás. Akkor még dacos tiniként minden más műfajt elutasítottam, mégis alig vártam a család fekete-fehér tévéje előtt, hogyan alakul hétről-hétre a Metronóm’77 Fesztivál. Elérkezett a döntő és egy magas lépcsőről, fehér ruhában énekelve lesétált Katona Klári ‒ egyenesen a lelkembe! Tíz percet az évekből, Demjén Ferenc dala. Végem volt, de nem csak nekem, mindenkinek ‒ Klári méltán nyerte meg a szólista kategóriát.