Magyarország legismertebb rockzenekara idén ünnepelte volna alakulása hatvanadik évfordulóját. Bár ez az együttes három tagjának halála miatt sajnos már nem jöhetett létre, a GrundRecords egy monstre életmű-sorozat kiadásával állít méltó emléket az Omegának.

Előkerült nemrégiben egy igen különleges dokumentum, ami nemcsak Syrius-rajongók számára lehet érdekes. Az írás a Nyugat és Kelet, a szabadság és a korlátok közti út metaforája. A nyugati szabadság keleties tapasztalatának lenyomata. A Syrius több hetes hazafelé tartó útján Orszáczky Jackie ugyanis naplót vezetett. Írása egyrészt visszatekintés, másrészt a hajón töltött mindennapokra reflektál. Az Orszáczky életútjával foglalkozó sorozat következő részének középpontjában ez a hajónapló áll.

A Ceaușescu-korszakban magyarországi zenekarok csupán néhány évig turnézhattak Románia területén, 1976 és 1981 között. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kolozsvári középiskolás rockrajongóként épp elcsíptem ezt az időszakot. Igaz, azóta sok víz lefolyt a szőke Szamoson, de még viszonylag jól emlékszem rájuk. Most, bő negyven év után nyugodtan elmondhatom, hogy életre szóló élményt jelentettek. A koncerteket épp a Kis-Szamos partján felépült sportcsarnokban tartották ‒ minden alkalommal zsúfolásig telt az épület.

Tárkányi Tamara nevét 1966-ban ismerte meg a szélesebb közönség, amikor az Idegen utakon című dallal megosztott második helyezett lett a táncdalfesztiválon. Pályája elején együtt énekelt Cserháti Zsuzsával, kísérte az Illés és az Omega is, de az általa előadott külföldi dalokról is mesélt nekünk.

„Basszusgitározni sem tud, mit keres az LGT-ben a Somló?” Ha csak néhány is, de akadtak azért ilyen hangok a szakmában, amikor nyilvánossá vált, hogy a szupergruppként számon tartott zenekar Somló Tamással szándékozik betölteni a Frenreisz Károly távozása után keletkezett űrt.

Negyvenedik születésnapját ünnepli a Hungaria együttes ötödik nagylemeze, amelyről méltatlanul kevés szó esik a hazai rock-diskurzusokban. Pedig – és ez már itt, a cikk legelején kijelenthető – minden rajta közreműködő szerző és muzsikus karrierjének csúcspontját jelenti ez az album. Az Aréna a Hungaria együttes magnum opusa, annak ellenére, hogy nincs olyan hazai lemezbolt, ahol legalább öt (vagy tíz) példányban ne lenne megtalálható párszáz forintért.

Mit akar ez a kis krapek azzal a bazi nagy szaxofonnal? – néztek egymásra az az idő tájt Budapesten mind népszerűbbé váló Omega együttes tagjai, amikor egy 17 éves, kissé esetlen megjelenésű fiú megjelent a próbateremben. A srác nem jött zavarba. „A meghallgatásra jöttem, azt mondták, szaxist kerestek, itt vagyok.” A teremben szinte megállt a levegő.

A Gemini együttes zenei világa nem kifejezetten állt közel hozzám, az 1970-es években. Tizenévesen a kemény bandákat favorizáltam inkább. Tűzkerékre, P. Mobilra jártam, és a Mini-klubba a Bem Rockpartra. A rádióban, a Tánczenei koktélban vagy a kívánságműsorban azért szívesen meghallgattam a Gemini dalait, jókedvre derítettek a jókedvű csörömpöléseik.

Izgalmas élmény egy filmet premier előtti vetítésen megnézni úgy, hogy ráadásul a főhős és az alkotók vezetik fel a látnivalót. Bródy János elmondta, hogy nagyon nehezen engedett a hosszas rábeszélésnek és a maga kedves, csendes, szerény modorában ajánlotta mégis figyelmünkbe a másfél órás „portrévázlatot”. Gondoltam magamban, majd vetítés közben titokban oda-odanézek, hogy milyen érzelmek tükröződnek az arcán. Nem így történt: annyira magával ragadott a látni- és a hallgatnivaló, hogy közben ez eszembe sem jutott. Most, hogy a filmről írok, a főszereplő szavait gyakran hívom segítségül. Mert nagyon fontos, hogy mit gondol, mit és hogyan mond el Bródy János. Magáról. Nekünk. Értünk.

Nincs még egy olyan magyar rockzenész, akinek életét, pályafutását immár az ötödik könyv elemzi. Ezek közül kettőt Bálint Csaba írt Radics Béláról – hiszen róla van szó ‒, hogy kortársak emlékeinek felidézésével dokumentálja, elemezze, valamint értelmezze az RB Kapitányt övező mítoszt, legendát és a valóságot.