Menyhárt János, Demjén Ferenc, Lerch István, Herpai Sándor

A blogunkon korábban megmutatott Karthagóval ellentétben kevésbé volt közönség- és divatorientált, de szintén sokat próbált zenészek alkották a nyolcvanas évek másik népszerű rockcsapatát, a V’Moto-Rockot. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá vált énekes-basszusgitáros Demjén Ferenc a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch Istvánt (billentyűsök, ének) és Herpai Sándort (dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.

Részlet a Súlyfürdő című filmből

„Az akkori zenekarok tagjait csak az különböztette meg tőlünk, hogy ők a színpadon álltak, mi meg a nézőtéren ültünk, álltunk vagy táncoltunk. Ugyanolyan problémákkal küszködtünk, hasonló volt az életvitelünk, egyformán öltözködtünk, gondolkodtunk. Saját magunk teremtettük meg a saját magunk zenei kultúráját a színpadon. »Mi« voltunk a színpadon és természetes, hogy a saját bajainkról, örömeinkről énekeltünk. A mi korosztályunkkal együtt született meg ez a zene, s nagyon fontos momentum, hogy ugyanolyan korú fiatalok játszották ezt a zenét, mint akiknek játszották. Nálunk egy fiatal író, vagy filmrendező életkora kb. harminc-harminckét év. Nem általános jelenség, hogy huszonévesen könyvhöz, vagy filmhez juthasson valaki. […] Tehát a hatvanas évek végén a mi korosztályunk tagjai egész egyszerűen nem voltak olyan helyzetben, hogy más művészeti ágban is megfogalmazhassák életérzésüket, »idősebb« művész pedig, úgy látszik, nem akadt, akinek fontos lett volna ez. Lehet, hogy nem is volt ez olyan fontos?”[1]

Részlet A kenguru című filmből

„A Beatrice feloszlott, a Bizottság eltűnt a műfaj perifériáján, a Hobo Blues Band nagylemezes, filmes zenekarként lépett fel, a P. Mobil is immár elkészült nagylemezének zeneanyagát mutatta be. A színpadon már nem lázadó ideálok játszottak, hanem körülrajongott, de közönségüktől egyre inkább távolodó szupersztárok, agyonajnározott zenekarok évek óta változatlan programmal, untig ismert slágerekkel, rutinos sztárallűrökkel »szórakoztatták« közönségüket” – írta Sebők János Rock a vasfüggöny mögött című könyvében.[1] Ugyan megállapításait a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójával kapcsolatban tette, gyakorlatilag ugyanez volt érvényes az egy évtizeddel korábbi állapotokra is. A kádári kultúrpolitika mindig arra törekedett, hogy a szokatlan, ismeretlen, félelmetesnek és felforgatónak tűnő művészi áramlatokat – legyen bár szó irodalomról, filmről vagy könnyűzenéről – megértse, kordában tartsa, ártalmatlanítsa. A rendszer így viszonyult hatvanas évekbeli beatzenéhez (Illés, Omega), Magyar Dezső Agitátorok című esszéfilmjéhez,[2] a kemény rockhoz a hetvenes évek közepén (lásd a Piramis-, illetve a Dinamit-jelenséget),[3] vagy a nyolcvanas évek elején a magyar posztmodern irányzathoz, az új érzékenységhez (melynek egyik képviselője Bódy Gábor filmrendező).

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a zene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. augusztus 25-én Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök a szentendrei ArtKert - Összművészeti fesztivál keretében, Szentendrén. A vetítés előtti beszélgetésen Gelencsér Gábor filmesztéta vendége Hirsch Tibor egyetemi oktató lesz. 

Az egykori Szovjetunió 1967-ben hirdette meg az Interkozmosz programot, „A szocialista országok együttműködése a világűr békés célú kutatásában és felhasználásában” céllal. Az aláírók Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szovjetunió voltak, később csatlakozott Vietnam is. 1971-től pedig a világ bármely országa kérhette a felvételét.

Az 1970-ben alakult Beatrice együttes története több szakaszból tevődik össze, koncentráljunk most a „baboskendős” Ricére, amely a Metronóm’77 fesztivál eurodisco dalának (Gyere kislány, gyere – a műfajában kitűnő, színvonalas szerzemény) bemutatása után teljesen átalakult és stílust váltott. Nagy Feró, az énekes rockzenekart alapított: a Febris, a Sakk-Matt, a Korong és a Syrius egykori basszusgitárosa, Miklóska Lajos lett a szerzőtársa, Gidófalvy Attila billentyűs virtuóz hozta gyermekkori barátját (és alsógödi földijét) Donászy Tibort a dobos posztjára, a gitáros pedig Lugosi László lett, Miklóska Lajos javaslatára.

Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kiss Zoltán Zéró, Kocsándi Miklós és Szigeti Ferenc

Nemcsak zeneileg (amerikai west coast), hanem harsogó színpadi megjelenésében is újat hozott a hazai rockzenébe a hetvenes évek alkonyán a korszak egyik legnépszerűbb és a sajtó által legtöbbet támadott „őszinte rockegyüttese”, a Karthago. A slágerzenében jeleskedő Corvina egykori gitárosa, a rockberkekben csak „Perselynek” nevezett Szigeti Ferenc vezette öttagú formáció életművének legismertebb dala kétségkívül a Requiem, melyet egy Karthago-koncerten meghalt tizenhat éves várpalotai fiú emlékére írtak, és amelynek korabeli médiatálalása jól jellemezte a Kádár-korszak drogügyekre jellemző struccpolitikáját (lásd később).

Cseh Tamás idén lenne hetvenöt éves, Bérczes Lászlóval közös beszélgetőkönyve pedig első ízben tíz évvel ezelőtt látott napvilágot. A kettős évfordulóra a kötet harmadik kiadása ezúttal az Európa Kiadónál jelent meg.

„Egyébként el tudom képzelni, mi lesz. Egyszer csak sokan fognak szeretni, még olyanok is, akik eddig nem. És a dalokat is szeretni fogják” – mondja Cseh Tamás a kötet utolsó oldalain, ez pedig önmagában is megindokolja, hogy miért volt érdemes újra kiadni a beszélgetőkönyvét. Tényleg így lett ugyanis: emléke nem merült feledésbe a halála óta eltelt kilenc évben dalait a legkülönbözőbb előadók éneklik, és a legkülönbözőbb emberek hallgatják. Bebizonyosodott, hogy a Cseh-dalok érvényesek ma is (ami az ő nagy félelme volt), így pedig újabb és újabb rajongókban merülhet fel az igény, hogy közelebbről megismerjék a szerzőjüket.

Koós János és Joszif Kobzon, az „orosz Sinatra”

Koós János 1937. november 20-án született Bukarestben. 1941-ben családja áttelepült Miskolcra. 1957–1960 között az Országos Pénzügyőr Művészegyüttesben játszott, később a Zeneakadémiára került. Majd Marton Frigyes támogatásával robbant be az előadóművészetbe, és az 1960-as évektől kezdve az egyik legnépszerűbb szórakoztatóipari előadó lett. Koós János rengeteg díjat kapott, a teljesség igénye nélkül: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1995), a Hungaroton életműlemeze (2001), Artisjus Életműdíj (2005), Magyar Toleranciadíj (2011), Szenes Iván-életműdíj (2014), Pro Urbe Miskolc (2016). 

Csatári Bence:
[...] Az Országos Rendező Iroda mennyire volt készséges az ön felléptetésében?

Koós János:
Az ő felfogásuk szerint mindig kellett a vérfrissítés, és mivel egy csapásra berobbantam a köztudatba, az volt az érdekük, hogy szerepeljek náluk, hiszen annál többen jöttek el a koncertjeikre. Ugyanez volt a hozzáállása a Magyar Televíziónak is, rajtam kívül előszeretettel szerepeltették Korda Györgyöt, Kovács Erzsit, Németh Lehelt és Sárosi Katit. Az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnem, ami ma már elképzelhetetlen. A legérdekesebb ezek közül az volt, amikor a Lőrinci Fonógyárba reggel hétre mentem énekelni, mert az éjszakai műszak hatra végzett, majd a lányok, asszonyok rendbe tették magukat, és jöttek a koncertemre. Onnan nyolc órára már Csepelre kellett átérnem, és így tovább.

Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.