Lassan a városszéli ABC teljes személyzete minket figyelt. Szúrós tekintettel, kitartóan, miután jó tíz perce tanácstalanul álldogáltunk az italos részleg előtt. Talán nem minden előzmény nélkül tették. A közeli művelődési házban rendezett nyári koncertek előtt többnyire ezen a helyen szerezték be a fiatalok a zene teljes átéléséhez állítólag nélkülözhetetlen szeszes italokat. És valljuk be, nem mindig tartotték szem előtt a Tízparancsolat, Hetedik cikkelyét. Ne lopj!

A múlt évben már megírtam a megismerkedésünk eseményeit, ami egy régvolt Dinamit-koncerten történt. A mostani írásom a férjem története, ezek az ő szavai, csupán én fogom a tollat.

Akkor fejeztem be a nyolcadik osztályt és ősszel töltöttem a tizenötöt. Kezdtem a gimnáziumot. De előttem állt még az egész nyár ‒ minden csodájával és varázslatával. Tele voltam álmokkal, reményekkel, várakozással.

„Magam és köztem állok én.” (Hamvas Béla)

„A rockzene a lázadás szabadsága volt, az ezt követő életem pedig az elfogadás szabadsága.” (Révész Sándor)

Érdekes (ön)vizsgálat a rajongás természetrajza: életkoromból fakadóan még sikerült elkapnom a magyar rockzene aranyidőszakának utolsó éveit, így például 1977 nyarán éltem át először Piramis-koncertet testközelből. Korosztályom imádta a rockzenét, ügy volt számunka, a legfontosabb az akkori életünkben. Páran maradtunk csak, akiknek ma is az maradt.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Az első részben történelmi véletlenszerűségről és a Kádár-kor enyhüléséről írtam. Az utóbbi azonban nem mindenki számára volt olyan egyértelmű és kézzelfogható. Azokat a ma már klasszikusnak számító underground bandákat, mint a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Balaton vagy a VHK, hellyel-közzel békén hagyták, bár nagy teret nem engedtek nekik.

Nehéz elképzelni zenében és stílusban annyira távol álló nótákat, mint a norvég A-ha zenekar Take On Me című száma és a magyar A. E. Bizottság Szerelem című dala. Pedig mindkettőt az új hullám, vagyis a new wave kategóriába soroljuk. Ha mindezt kiegészítjük azzal, hogy a New Musical Express (NME) 1981 januárjában megjelent cikkében a Beatricét is a műfaj képviselőjének titulálta, akkor talán megértjük, miért ez az egyik legszélesebb szcéna a zenetörténelemben.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Egy ideje már tart a retróőrület, ami nemcsak a divatban és a zenében nyilvánul meg, hanem a filmekben és a sorozatokban is. Míg a nyolcvanas években az ötvenes évek (nálunk inkább a hatvanas évek) nosztalgikus szemlélete hatotta át a jelent, azaz a filmek egy mitikus, soha nem létezett korszakot idéztek meg például az öltözködési stíluson és a zenén keresztül (lásd a Vissza a jövőbe első részét vagy a Megáll az időt), addig korunkban éppen az 1980-as, mostanában pedig már az 1990-es évek is újra „divatba jönnek”, elég csak a Stranger Thingsre vagy a magyar ifjúsági kémsorozatra, A besúgóra gondolni. Ezek sorát gyarapította 2022-ben két zene iránt is fogékony, zenés filmeket készítő rendező, Lévai Balázs (Pécsi szál) és Tiszeker Dániel (#Sohavégetnemérős) bűnügyi vígjátéka, a Nyugati nyaralás, ami ugyan felsorakoztatja a Kádár-korszak néhány máig közkedvelt motívumát, köztük sok slágerrel, de ezt főleg azért teszi, hogy a Janus-arcú rendszerről csípős iróniával fogalmazzon meg kritikát.