Volt egyszer egy beatkorszak

Képpel írt rocktörténelem ‒ Fotósok, fotók és a magyar könnyűzene a hatvanas évek végéig

2024. február 29. - beatkorSzaki

4-bzs1.jpgSzerintem fotózás és fotók nélkül a huszadik századi popkultúra sem lett volna. Miként számomra az is egyértelmű, hogy a magyar könnyűzene sem lenne ugyanaz, mint amit ma ismerünk a magyar fotóriporterek és képeik nélkül. Sokáig ugyanis az ő fotóik kapcsoltak arcokat, embereket az eleinte többnyire csak a rádiókban, szórakozóhelyeken, olykor a mozikban, majd évtizedes késéssel a tévében (de ott is csak alkalmanként) hallható dalokhoz. A zenekarokról, énekesekről és fellépéseikről készült, bármikor elővehető, kivágható, gyűjthető, nézegethető, akár falra rajzszögezhető fotók is kellettek ahhoz, hogy a slágerré lett dalok előadóiból sztárok legyenek. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy – ellentétben a rádióval, később a tévével majd az internettel – a nyomtatásban megjelent fotók soha sem voltak képesek egy dalból slágert csinálni, sláger nélkül egy énekesből sztárt faragni. Hasonlóan a történelemmé lett pillanatok fényképeihez, a könnyűzenét megörökítő fotók az esetek 99,9%-ban, nem alakítottak, hanem csak bemutattak és dokumentáltak.

Suszterinasok után cipőgyári munkásoknak

A könnyűzene szempontjából a fotók nélkülözhetetlenül mutattak be és meg, illetve dokumentáltak, sőt, megkockáztatom, a könnyűzene nem is létezhetne a fotózás nélkül. Mert gondoljunk bele, hogy a huszadik század első felében hány olyan sláger született Magyarországon, amelyeket másnap már a suszterinasok is fütyültek – és bár sokat ma is el tudnánk fütyülni –, nem kötjük őket előadókhoz, arcokhoz, legfeljebb csak nevükben ismert zeneszerzőkhöz és szövegírókhoz. Mert hiába volt már akkor is százéves a fotózás mint technika, a fényképeknek a huszadik század második felében betöltött szerepéhez a tömegekhez való eljuttatás kellett. Azaz a suszterinasoknak és későbbi örököseiknek, a cipőgyári munkásoknak már nemcsak a dallamot, de a dallamok előadóinak arcát is el kellett, és a fotók által el is lehetett juttatni.

Ehhez nemcsak a nyomtatott sajtó térhódítására volt szükség, hiszen – mint az Buzinkay Géza Bulvárlapok a pesti utcán című tanulmányából tudható ‒ már Magyarországon is voltak a huszadik század elején többszázezer példányban eladott újságok. Sokkal inkább a fényképezés, a képkidolgozás és a nyomdatechnika fejlődése. Az első képeslapok Magyarországon is a hangosfilmmel párhuzamosan kezdtek megjelenni és elterjedni az előző század harmincas éveiben, ugyanakkor további három-négy évtized kellett ahhoz, hogy a fotó ne csak teret nyerjen az akkor még elsőszámú tájékozódási és tájékoztatási eszközökben, az újságokban, de vállalható minőségben, szép lassan egyre több lap esetében eladásösztönzővé is váljon. Magyarországon a hetvenes évek első fele, amikor színes, kvázi műnyomó papírra nyomtatott újságokká váltak a korábban is létező magazinok, amikor a fekete-fehér technikával készülő sajtótermékekben (pl. napilapokban) is értelmezhető, tartalmában és akár részleteiben is felismerhető fotók jelentek meg.

Mindez pedig magával hozta a fotóriporterek számának, a megjelent képek mennyiségének, valamint a témaválasztásnak a drasztikus növekedését.

Mindezt azért tartom fontosnak előrebocsájtani, mert eddigi kutatásaim alapján azt kell mondanom, a magyar könnyűzenét megörökítő fotósok a rendszerváltás előtt szinte kivétel nélkül a magyar sajtó területéről érkeztek, vagy többségük inkább kalandozott át a rockzene világába. Magyarul a rockfotósok nagyon nagy többsége sajtófotós vagy fotóriporter volt elsősorban. Leginkább azért, mert a hazai könnyűzenei piac kezdeti szűkös fotóigényei nem lettek volna képesek önálló rockfotósokat, pláne nem zenekari fotósokat eltartani. Aztán, amikor a hetvenes évektől egyre több könnyűzenei fotóra lett szüksége a sajtónak, a zenekaroknak, valamint a monopol könnyűzenei cégeknek ‒ a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak (MHV), az Országos Rendező Irodának (ORI) és az Országos Szórakoztatózenei Központnak (OSZK) ‒, addigra a fotósok száma is olyan mértékben megnövekedett, hogy akkor sem dolgozhattak Magyarországon csak a műfajra koncentráló, abból megélni tudó fotósok. Ez a rendszerváltás után sem változott, sőt sok ok miatt így van ez napjainkban is.

fortepan_19339.jpgZenit-C típusú fényképezőgéppel készített szelfi 1963-ból. Fotó: Fortepan / Wein Sarolta.

Tehát azon fotóriporterek, fotóművészek kapcsán is elmondható, akiknek munkássága kapcsolódik a könnyűzenéhez, hogy vannak közöttük, akik főleg egy zenekart vagy előadót fotóztak, ugyanakkor nincsenek olyan zenekarok vagy előadók, akiket csak és kizárólag egyetlen fotós örökített volna meg. Az 1957-től számított magyar könnyűzene történetének első 33-34 évében vannak, lehetnek fotósok, akiknek a nevéhez egy-egy zenekart vagy előadót köt a kollektív emlékezet, és vannak olyanok is a fotósok között, akikre elsőre azt mondanánk, igazi – kizárólagos – rockfotósok, ez azonban mindkét esetben tévedés, mert a könnyűzenén kívül mindegyik fotós dolgozott más területeken is.

Mindezt persze nem könnyű alátámasztani. A magyar könnyűzenét megörökítő fotókról ugyanis sokszor nehéz megállapítani, ki is egy-egy kép készítője. Újságok, kiadványok jelenhettek meg úgy a hetvenes évekig Magyarországon, hogy a bennük felhasznált fotók készítőinek nevét nem tüntették fel, így sok esetben mára eltűnt, feledésbe merült a személyük. A Magyar Távirati Iroda (MTI) archívumában is találhatók olyan könnyűzenei témájú felvételek, amelyekhez minden bizonnyal már az első nagyításkor sem társítottak szerzőt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadványai között is se szeri, se száma azoknak, amelyek borítói mindenféle utalás nélkül használtak fotókat. A korabeli újságokat lapozgatva is hasonló érzésünk lehet, mert a képeket vagy a szerkesztőségek saját fotósai készítették, akiknek a neve az impresszumban sem szerepelt, avagy valahonnan (de nem tudni honnan) vették, szerezték a lapok az illusztrációkat. Az a gyakorlat, ami ma is dívik az internetes térben, nem gyökértelen Magyarországon (sem), és erre akkor (is) döbben rá igazán az ember, ha például a fotósok és a könnyűzene múltbeli kapcsolatában próbál elmerülni.

Véletlen helyett tudatosság

Azt kell mondanom, hogy eddig Magyarországon nem történt meg a könnyűzene és a fotó kapcsolatának a feltárása. Részmunkákat, és jó kezdeményezéseket találni ugyan ‒ ilyenek például a Recorder magazin rockfotósokkal publikált beszélgetései vagy az NKA Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramjának támogatásával 2016-tól megjelenő Hangok és ütemek könyvsorozatban olvasható interjúk. Azonban nemhogy ezzel foglalkozó tanulmányt nem találni, de alapadatbázisok sem állnak rendelkezésre zenekarok, előadók, események vagy kiadványok és fotósok kapcsolatáról.

fortepan_173724.jpgFotós felszerelés, állvány és reflektor a hatvanas évek közepén. Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal.

A tanulmányok hiánya miatt hat és fél évtizeddel az első rockzene magyarországi lemezfelvétele után is lehetetlen arra minden kétséget kizáróan válaszolni, hogy ki, mikor és miért készítette az első magyar könnyűzenei vagy rockfotót. Ebből kifolyólag nemcsak az nem mondható meg, hogy ki volt az első magyar rockfotós, de jelenleg arra sem tudnánk egyértelmű választ adni, kik, mikor és milyen indíttatásból dolgoztak ezen a területen. Arról nem is beszélve, hogy a könnyűzenei fotók készítésének és felhasználásának gazdasági háttere is teljesen ismeretlen idehaza. Nem tudjuk, hogy mennyibe került, mondjuk 1968-ban a Koncz Zsuzsáról az MTI fotósa, Vitályos József által készített műtermi sorozat, nem is beszélve a nagyítás és retusálás áráról. Nincs elérhető adatunk arról, hogy egy ilyen sorozat hol és miként térült meg az MTI-nek, ha egyáltalán megtérült. Így azt sem tudjuk, hogy a fotósnak, az énekesnek, a lemezkiadónak mi volt ebben a jó.

Ugyanígy sok kérdést vet fel a könnyűzenei megközelítésű fotós adatbázisok hiánya. Pedig ezeket előbb-utóbb el kellene készíteni, ha tudni akarjuk – és szerintem tudnunk kellene –, hogy bizonyos zenekarokról és előadókról ki és mikor készített képeket. Vagy kiknek a fotói kerültek az itthon és külföldön megjelent zenei kiadványok borítóira. Esetleg kik és kinek a megbízásából dolgozhattak a különböző, a könnyűzene szempontjából meghatározó eseményeken, például a Magyar Televízió tehetségkutatóin, a nagy fesztiválokon vagy éppen a külföldi zenekarok első magyarországi koncertjein. Mert ezek az adatbázisok sok esetben segíthetnének a ma még ismeretlen szerzőjű fotók beazonosításában, hogy a képek datálásáról, és így a fotókon látható zenészek, háttérszemélyzet és helyszínek pontosításáról már ne is beszéljek. Eddigi kutatásaim, illetve a rocktörténettel foglalkozók beszámolói alapján rögzíteni merem: a könnyűzenei fotók töredéke sztárfotó, illusztráció, sokkal nagyobb része forrás és dokumentum, amelyek hiányzó láncszemeket jelenthetnek egy zenekar történetében, és így a magyar könnyűzene egészének feltárásában és megőrzésében is fontosak.

fortepan_199835.jpgFényképezőgép, fénymérő, illetve fotózással kapcsolatos ismeretterjesztő kötetek a hatvanas évek második felében. Fotó: Fortepan / Borbély Mihály.

Ennek a dolgozatnak az elkészítéséhez tulajdonképpen három „adatbázisra” támaszkodhattam. A nagyszerű Fortepanra, a Médiaszolgáltatást-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) birtokába került egykori MTI archívumra, és az Arcanum digitalizált újságjaira. Az ezekben megtalált zenekarok, előadók és események fotósaiból készített kezdetleges alapadatbázis segítségével már tovább keresgélhettem egykori lemez- és kazettaborítók, valamint könnyűzenével foglalkozó kiadványok között, és megállapíthattam, milyen sok dokumentumot kellene még feltárni, és mennyi oral history interjút kellene még elkészíteni ahhoz, hogy a rockzenét láthatóvá tevő magyar fotósokról, és a rocktörténet számára nélkülözhetetlen munkájukról a lehető legteljesebb képet lehessen adni. Különben a könnyűzenei képek csak véletlenül elénk kerülnek, mi pedig legfeljebb rácsodálkozunk egyik-másikra, és ebből pont annyi hasznuk lesz, mint amikor a Spotify véletlenszerűen feldobott dalait hallgatjuk.

Az elsők

A magam részéről elfogadom azt a megállapítást, hogy a magyar könnyűzene történetét 1957 tavaszától, az első rock and roll szám magyarországi lemezre rögzítésétől számítjuk. Tehát az első könnyűzenei tárgyú fotókat is ettől az időponttól kell keresni. A keresés előtt azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy milyen céllal készülhettek először könnyűzenei témájú, leginkább zenekarokat ábrázoló fotók.

Válasszuk ketté az amatőr és a hivatásos fotósok által készített és ismert, azaz bárki számára elérhető képeket. Utóbbiak alatt azokat a fotóriportereket értve, akik főállásban, hivatásszerűen, kvázi munkaidőben, fizetésért, az ötvenes évektől valamilyen állami vállalat – akár kiadó – megbízásából fotóztak. Természetesen az amatőrökről sem szabad megfeledkezni, hiszen valószínű, hogy ők készítették az első nem hivatalos fotókat az első rockegyüttesekről, de ezeket nagyítás után alig néhányan láthatták, és ma még alig párat őriz a Fortepan.

Az amatőr rockfotók nagyobb arányú térnyerését elsősorban a bekerülési költségek akadályozták, hiszen a legegyszerűbb – tehát maximum természetes fénynél használható, minimális képességgel bíró objektívvel szerelt – fényképezőgépek ára a hatvanas évek elején több havi átlagfizetéssel volt egyenlő, és ez a kompakt gépek, majd a digitális fotózás elterjedéséig sem változott. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról, hogy az amatőröknek nemcsak a fényképezőgépet kellett saját zsebből finanszírozniuk, de a film, az előhívás és a nagyítás költségeit is állniuk kellett. Továbbá, a nem hivatásos fotósok fényképei a rendszerváltás előtt legfeljebb az amatőr fotósokat tömörítő klubok kiállításain és ezek kiadványaiban bukkanhattak fel, nagyobb példányszámú újságokban nem. Legfeljebb a korabeli trafikok kínálatában képzelhetők el amatőr fotók a kezdetleges zenekari merchandising termékek között, bár gyanítom, ezt a szegmenst is inkább profi fotósok uralták.

4-bzs2.jpgFényképezők és eszközök árlistája 1962 decemberében. Forrás: Néplap, 1962. december 1.

Az első könnyűzenei témájú fotókat tehát hivatásos fotósok készíthették, nagy valószínűséggel a munkahelyük iránymutatása, megrendelése és meghatározott cél alapján. A jelenleg elérhető, az ötvenes években készült ilyen fotókat három nagyobb csoportba sorolnám:

  • A rendezvényekről készült, a rendezvényeket és az azok fellépőit mutató fényképek – mai szóval eseményfotók –, amelyek közül néhány már újságcikkeket is illusztrált,
  • az ötvenes években a könnyű- és tánczene hallgatás legfontosabb helyszíneinek számító vendéglátóipari egységekről készült felvételek,
  • illetve Urbán Tamás leletmentésének köszönhetően úgy tűnik, a Magyar Rendőr című lap munkatársai is szívesen örökítettek meg zenekarokat, talán nem minden esetben azért, hogy nyomtatásban is viszont lehessen látni őket.

Mindezek alapján a magam részéről jelen pillanatban azt feltételezem, hogy az első magyarországi könnyűzenei tárgyú fotók készítője, valamelyik vendéglátó- vagy szórakozóhely zenkarát megörökítő Bauer Sándor volt az ötvenes évek végén.

Bauer Sándor (1931‒2009) 1947-től volt az MTI Fotó jogelődjének, a MAFIRT-nek a fotóriportere, azonban 1957-ban csatlakozott a Vendéglátás című szaklaphoz, aminek a következő harminckét évben sokezer fotót készített az országban nyíló vagy működő boltokról, üzletekről, éttermekről és szórakozóhelyekről. Nem egyszer a szórakozóhelyként is funkcionáló vendéglők állandó vagy alkalmi zenekarairól, amelyek a zenegépek és a magnók (DJ-k) elterjedése előtt nélkülözhetetlen részei voltak a vendéglátásnak.

4-bzs3.jpgIsmeretlen vendéglő zenekara 1959-ben. Fotó: Fortepan /  Bauer Sándor.

A megállapításommal természetesen lehet vitatkozni az alapján, hogy az így megörökített formációk inkább tánczenekarok, és nem az új műfajt valóban képviselő rock- vagy beatzenekarok voltak. Ezt elfogadva kereshetjük az első könnyűzenei fotót és fotóst azokon az eseményeken, amelyek már a fenti kitételnek is megfelelő előadókat vagy zenekarokat is felvonultattak. Ebben az esetben az 1961-ben megnyílt Budai Ifjúsági Park vagy az 1962-ben először megrendezett Ki Mit Tud? környékén kell kutakodnunk. Mivel a Várkert Bazár 1961-ben csak rövid ideig volt nyitva, és akkor is elsősorban táncos szórakozóhelyként funkcionált, az 1962-es felvételeket érdemes átnézni, amelyek között már megtalálható például Pálfai Gábor nyári felvétele, amely Bakacsi Bélát, az első Ki Mit Tud?-on győztes énekest mutatja. Ez volt az a vetélkedő, ahol feltűnt Koncz Zsuzsa, Hacki Tamás, a Benkó Dixieland Band és a döntőbe technikai problémák nem jutó Metro is. Az eseményről a legtöbb fotót az akkor még egy cégnek számító Magyar Rádió és Televízió hivatalos fotósa, Szalay Zoltán készítette. Így akár őt is tekinthetjük az első hazai rock- vagy könnyűzenei fotó készítőjének.

4-bzs4.jpgSzalay Zoltán fotója az első Ki mit tud? döntőjéről, a képen Bakacsi Béla énekes. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán.

Szalay Zoltán 1935-ben született és 19 évesen lett a Fővárosi Fotó Vállalat, vagyis a FŐFOTÓ munkatársa, majd az ötvenes évek végétől a Magyar Rádió és Televízió Újság sokáig egyetlen fotóriportereként dolgozott, aki így főleg a hatvanas években sok, az egyeduralkodó elektronikus médiumokhoz köthető eseményt fotózhatott. Mindezek következtében képei között nemcsak olyan Koncz Zsuzsát ábrázoló felvételek találhatók, amelyek készítésekor még nem volt fontos, hogy azokon Koncz Zsuzsa szerepel, de a Metro, az Illés, az Omega és még jónéhány a hatvanas években indult együttes első, hivatalos fotói is. Bár Szalay Zoltán 1964-től a Tükör majd az Új Tükör fotórovatát is vezette, és inkább a szélesen vett kulturális terület, majd a belpolitika eseményei kerültek a lencséi elé, meglepően sok könnyűzenei tárgyú fotója maradt fenn.

Szinte mindenkit fotózott, de az Omegáról például kifejezetten sok képet készített, sokszor már „mellékállásban”, azaz nem valamelyik szerkesztőség megbízásából, hanem a zenekar kérésére. Emiatt pedig még egy elsőség illetheti Szalay Zoltánt. Az ő színes, a zenekart ábrázoló fotója látható ugyanis az Omega 1968-ban megjelent Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című hanglemezének a borítóján, ami az első olyan magyar bakelit volt, amely teljes egészében egyetlen formáció dalait tartalmazta, azaz nem válogatás volt és nem is úgynevezett kislemez. A borító hátoldalára a Film Színház Muzsikánál és MTI-nek is dolgozó Kotnyek Antal fekete-fehér portréképei kerültek fel.

Az elsőség tekintetében természetesen nem tekinthetünk el a sajtóban való megjelenéstől. Mivel azonban a könnyűzenét a Kádár-kor leginkább az ifjúság ügyének tekintette, az első sajtóban megjelent könnyűzenei fotót is érdemes az ifjúságnak szóló lapokban, a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban keresni. Az 1957-ben hetilapként indított Magyar Ifjúság az 1957 tavaszán zászlót bontott Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) lapja volt, és mind az ifjúsági kultúrával, mind az ifjúság szórakozásának kérdésével jóval kisebb terjedelemben foglalkozott, mint az agitációval és a propagandával. Az első énekes azonban már a lap 2. számának címoldalán feltűnik, a francia Yves Montand személyében. A magyarok közül pedig Tabányi Mihály lett az első zenész, akinek a fotója a lap első oldalára kikerül 1957. augusztus 20-án.

Az 1965 végén, szándékosan könnyedebb hangvételűnek szánt, mondhatni valóban ifjúsági, szórakoztató lap, a fénykorában 350 ezer példányban eladott Ifjúsági Magazin első címlapját – itt már valóban címlapfotóról lehet beszélni – Farkas Gabriella színésznő kapta, akit Féner Tamás fotózott. Könnyűzenei témájú címlapra azonban majdnem két évig, 1968 szeptemberéig kellett várni. Igaz, az első címlapos Illésnek egy „fél címlap” már az előző év decemberében is összejött, amikor az év utolsó lapszámának utolsó oldalára az ő fotójuk került. Ezek egyébként Ágoston István és Kresz Albert munkái voltak. Mivel a lap egyik fontos része volt a középső oldalakra szerkesztett poszter, érdekes lehet az is, hogy arra ki kerülhetett fel először: a Wanderers, a Salgótarjáni Big Beat könnyűzenei tehetségkutató aranydiplomás zenekara. Az akkor már tényleg sztárstátuszban lévő Koncz Zsuzsának az 1966. júliusi, a Metrónak pedig az az év novemberi számig kellett várni a szobák falára kerülő, kis jóindulattal A3-as méretű, fekete-fehér poszterük megjelenésére.

4-bzs5.jpgA Wanderers az Ifjúsági magazin első poszterén. Forrás: IM 1966/6.

Generációk találkozása

Az 1962-től rendezett Ki Mit Tud?-ok, majd az 1966-tól évente jelentkező táncdalfesztiválok, illetve a televíziózás elterjedése, a KISZ alá beterelni próbált ifjúsági klubhálózat kiépülése, az Ezek a fiatalok révén a filmgyártás, a megjelenő lemezek és a tematikus rádióműsorok a hatvanas évek második felére egyértelműen azt mutatták, hogy a könnyűzene, a fiatalok zenéje a hazai kultúra, kultúrpolitika, szórakoztatás része lett. Ezzel együtt, hazai mértékkel mérve – talán csak a korabeli filmszínészekhez hasonlíthatóan – megszülettek az első popsztárok is, akikért már rajongani lehetett, akik – főleg a főváros és a nagyobb városok határain túl – leginkább a fotóikon keresztül voltak megismerhetők és „birtokolhatók”. De kik készítettek hivatalosan megjelenő fotókat mondjuk, a korabeli „szentháromságról”, a Metróról, az Illésről és az Omegáról?

Az 1962-től létező Metro együttesről az első ilyen ismert fotókat a Magyar Rádió és Televízió újsághoz kötődően, a már többször emlegetett Szalay Zoltán készítette, majd nem sokkal később Kotnyek Antal, az MTI fotósaként. A nagy eseményeken, mint amilyen a táncdalfesztivál volt, fotózta őket 1966-ban Sziklás Mária, Csávás Gábor, sőt 1969-ben már Benkő Imre is. Nem nagy eseményhez kapcsolódóan Metróról készült fotója van Braun Antalnak, Bara Istvánnak és Gyulai Gaál Krisztiánnak, illetve a tulajdonképpen nem hivatásos fotósnak számító Hunyady Józsefnek is. Az együttes énekeséről, Zoránról már a hatvanas években készített fotókat Urbán Tamás is.

fortepan_106637.jpgZorán a Gellérthegyen, 1965-ben. Fotó: Fortepan / Hunyady József.

Közülük talán a legérdekesebb az 1921-ben született Hunyady József személye, aki íróként, újságíróként és szerkesztőként dolgozott, de előszeretettel fotózott is, és munkássága jóval túlmutatott egy amatőr lelkesedésén. A negyvenes évek végén került Budapestre, ahol előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Képes Újságnál, a hatvanas években pedig a Pajtásnál és a Magyar Horgásznál dolgozott szerkesztőként, de közben színdarabjai és ifjúsági regényei is megjelentek. Mindeközben pedig megörökítette az országot, a kultúra jeles szereplőit és olykor könnyűzenészeket is. Egészen különleges például a Metro együttesről és velük Koncz Zsuzsáról 1965 nyarán, a Gellért-hegyen készített színes sorozata, amelyben a tagokról lőtt külön portrék is találhatók. Hunyady József hagyatéka szűk évtizeddel ezelőtt került fel a Fortepanra.

4-bzs6.jpgA Metro együttes (Brunner Győző, Bokány Ferenc, Zorán, Latzin Norbert és Dusán) Koncz Zsuzsával kiegészülve a Gellérthegyen, 1965-ben. Fotó: Fortepan / Hunyady József.

A Metróról készült első fotók, illetve e fényképek készítői kapcsán szeretném felhívni a figyelmet egy szerintem fontos dologra. Az 1962 és 1972 között több tagcserén is átesett formáció zenészi valamennyien 1942 és 1946 között születtek, azaz első sikereiket huszonévesen érték el, hasonlóan egyébként az Omega és az Illés tagjaihoz, akik ugyancsak a negyvenes évek szülőttei voltak. A róluk először fotót készítők azonban egy másik generációhoz tartoztak, hiszen Szalay Zoltán 1935-ben, Kotnyek Antal az imént említett Hunyadyhoz hasonlóan 1921-ben, a több Ki mit tud?-on és táncdalfesztiválon is dolgozó Keleti Éva 1931-ben, Friedmann Endre pedig 1934-ben született. Nem is beszélve a rangidős rockfotósról, az 1914-es születésű Bojár Sándorról, aki még a hetvenes évek elején is készített fotókat Koncz Zsuzsáról.

Azaz az első sikeres könnyűzenei formációkról olyan hivatásos fotográfusok készítették az első, nagyközönség előtt is publikált fotókat, akik közül néhányak a szüleik, páran pedig mondjuk, a jóval idősebb nagytestvérek generációjához tartoztak. Bizton állíthatjuk, hogy ezeknek a tíz-húsz-harminc évvel idősebb fotósoknak teljesen más zenei ízlésük és preferenciájuk volt, mint a megörökített, fiatal zenészeknek.

A könnyűzenészek első generációjával egyívásúak, például Urbán Tamás és Benkő Imre neve még csak alkalmanként bukkant fel a hatvanas években a magyar „zenei szentháromság” körül, hogy majd később váljék belőlük jelentős „rockfotós”, még azt megelőzően, hogy az ötvenes évek szülöttjei – például az 1956-os Vértes György – megjelentek a színen fényképezőikkel. Mindezt azért tartom fontosnak itt megemlíteni, mert viszonylag kevés szó esik arról, hogy a hatvanas években induló beatnemzedéknek nemcsak odahaza, a szüleikkel kellett áthidalni egy generációs szakadékot, de a „munkájuk” során a segítők és az együttműködők is korábbi generációkhoz tartoztak.

Az 1965 és 1973 között működő, klasszikus felállású Illésről úgy tűnik, jóval többen készítettek képeket, mint a Metróról, és esetükben már a lemezborítók fotósaira is érdemes kitérni. Az Illés Nehéz az út, illetve az Illések és pofonok című lemezeiknek borítóihoz Ágoston István, az Ifjúsági Magazin fotóriporterének képeit használta Szyksznian Wanda grafikus. Az Ezek a fiatalok című lemez borítóján minden bizonnyal Friedmann Endre képei láthatók, hiszen ő volt az, aki a hanganyag rögzítése közben is fotózhatott. Holott Friedmann az MTI-nél a hatvanas években elsősorban katonai témájú képeket készített, így ő az egyetlen fotóriporter, aki végigfényképezhette a Magyar Néphadsereg 1968-as csehszlovákiai intervencióját, majd fél évtizeddel később Vietnámban is fotózhatott.

fortepan_190687.jpgAz Illés Szalay Zoltán fotóján, 1972-ben. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán.

Az Illés együttes 1972-es Add a kezed lemezének és az 1973-as Ne sírjatok, lányok kazettájának borítóin Hegedűs György fotói láthatók, merthogy ez utóbbi lemezváltozatához Huschit János felvételeit használta az MHV. A műsoros magnókazettához mellékelt fotók azért is érdemelhetnek kicsit nagyobb figyelmet, mert az a formátumon 1973-ban jelent meg először az MHV kínálatában, így Hegedűs György képei lehetnek az elsők, amelyek ilyen könnyűzenei kiadványon láttak napvilágot Magyarországon. Huschit János pedig azért érdekes, mert a kalandos sorsú, első Szörényi Levente-szólólemez borítójához használt fotókat is ő készítette 1973-ban.

A hatvanas évek fesztiváljain megörökítette az Illést Szalay Zoltán, Bara István, Nagy Zoltán, Keleti Éva, Szalay Béla és 1969-ben már Benkő Imre is. Sőt ismert egy olyan képsorozat is az MTI-s Balassa Ferenctől, amely az Illés együttest a Norvég Televízió számára készülő műsor felvétele közben örökítette meg 1971-ben. Az együttes életében korszakhatárnak is tekinthető Diósgyőri Popfesztiválon már Urbán Tamás készítette a legtöbb képet róluk, bár itt már a 22 éves Gyulai Gaál Krisztián is dolgozott, aki aztán MTV operatőreként számtalan tévéfilm alkotójaként lett ismert, miközben közel két évtizeden keresztül hű maradt fényképezőjével a könnyűzenéhez is.

Az Illés együttesről ismert fotók kapcsán feltehető a kérdés, hogy vajon mikor rendezhették az első könnyűzenei sajtófotózást Magyarországon, azaz mikor lehetett az olyan esemény, amelyen egyszerre több szerkesztőség fotósa is dolgozhatott. De ezt a kérdést a tervgazdálkodó Magyarország esetében úgy is feltehetnénk, vajon az állami vállalatként működő kiadók és szerkesztőségek mennyire dolgoztak össze a fotózás területén, azaz előfordulhatott-e, hogy valamelyik lap egy másik újság fotósának a képét használta fel. Az mindenesetre tény, hogy 1968 kora nyarán az Illés együttest Siófokon fotózták, ahol a fellelhető képek alapján biztosan dolgozott Szalay Zoltán a Rádió és Televízió Újság képviseletében és Tormai Andor is a Magyar Távirati Irodától. A könnyűzenészeket máskor is fotózó Tormai sorozata csak annyiban különbözik Szalayétól, hogy az övé fekete-fehérben maradtak fenn, viszont nagyobb mennyiségben, mint az MTV-s kollégájáé.

4-bzs7.jpgSzalay Zoltán 1968-as fotóján az Illés-együttes Siófokon. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán.

Úgy tűnik, a hatvanas évekből fennmaradt fotók és ezeknek a fényképeknek a készítői mintegy lakmuszpapírként jelenítik meg egy formáció helyét a magyar együttesek képzeletbeli ranglétráján. Az Omegáról ugyanis elsősorban 1966‒67 után szaporodnak meg a fotók, amikor előbb Mihály Tamás, majd Molnár György és 1968-ban Presser Gábor csatlakozott hozzájuk, és ezzel kialakult az 1971-ig létező első klasszikus formáció. Az Omega esetében már nemcsak Szalay Zoltánt, de Urbán Tamást is meg kell említeni mint olyan fotóriportert, aki bár főállásban újságnál dolgozott (Urbán a Magyar Ifjúságnál), mégis rengeteg képet készített a zenekarról. Kettőjük mellett ezt az időszakot fotózta még Székely Tamás, Péterffy István és Bara István is. A Szalay‒Kotnyek-féle Trombitás Frédi után az 1969-ben megjelent Tízezer lépéshez Mester Miklós grafikus Zaránd Gyula fotóit használta, aki két évvel később Párizsba távozott. A korszak harmadik Omega lemezének, az Éjszakai országútnak a borítóját Szász Endre készítette.

A korabeli „szentháromság” mindegyikével dolgozott az 1962-től színpadra lépő Koncz Zsuzsa, akiről énekesnőként az első fotókat Szalay Zoltán készítette a Ki mit tud?-on. Viszont az első olyan „sztárfotókat”, amelyek a hétköznapi életben próbálták megmutatni az ismert előadót, 1963-ban Friedmann Endre, aki az éppen órára készülő, tanuló Koncz Zsuzsát örökítette meg, minden bizonnyal előre egyeztetett, beállított felvételeken. Természetesen a következő években is számtalan fotó készült az énekesnőről, hiszen említettem már Hunyady József képeit vagy éppen a Magyar Ifjúságba került felvételeket.

Ugyanakkor Koncz Zsuzsa esetében, a róla készült fotók miatt érdemes kiemelni az 1968-as esztendőt, ami alapvetően nem tartozott az énekesnő sikeres évei közé. Ugyan az 1968-as táncdalfesztiválon az Előadói-díj mellett bezsebelt egy második helyezést is, és megjelent három – ma már hat, nem túl ismert dalt tartalmazó – kislemeze, és már mögötte volt az Ezek a fiatalok, de még előtte az első stúdióalbumának, ennek ellenére a Magyar Távirati Iroda archívumában több fotósorozatot is találunk róla arra az évre datálva.

Annak fényében, hogy a későbbiekben az énekesnő mennyire óvta a magánéletét a sajtótól, kifejezetten érdekes az első 1968-ban róla készült sorozat, ami Hadas János – aki 20 évvel később Koncz Zsuzsa lemezborítójához is készített képet – munkája, és első férjével, Boldizsár Miklóssal otthonukban, meghitt pillanatokban, ölelkezve is ábrázolja őket. Február 20-án Vitályos József készített stúdiófelvételeket az énekesnőről többféle ruhában, többféle kelléket használva. Négy nappal később Lajos György a Made in Hungary tánczenei bemutatóra készülő énekesnőt korrepetitora társaságában örökítette meg egy sorozaton, azaz teljes tekercsen.

fortepan_208237_1.jpgKoncz Zsuzsa az 1969-es táncdalfesztiválon. Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ.

Tény, hogy a verseny többi résztvevőjéről is készültek képek, bár jóval kisebb mennyiségben. Május 13-án Tormai Andor külső helyszínen készített Koncz Zsuzsa-sorozatot, majd otthonában, egyedül örökítette meg szintén minimum két tekercsen, hogy aztán június 14-én újabb külső sorozatot készítsen róla. A május 13-ai Tormai-széria annak fényében is érdekes, hogy négy nappal később Keleti Éva újra stúdióban készített közel 50 felvételből álló sorozatot Koncz Zsuzsáról, miközben természetesen a július 19-ei, augusztus 2-ai, 17-ei és 20-ai, az 1968-as táncdalfesztivál eseményeit megörökítő Keleti Éva riportképeken is szerepel az énekesnő. Június 27-én Bara István a budai várban készít több tucat képet Koncz Zsuzsáról, de ugyanarra a napra dátumozva, minden bizonnyal valahol a Dunán készült egy fürdőruhás sorozat is. A kísérő információk szerint ez utóbbi sorozatot azért készítette az MTI, mert azon a nyáron az énekesnő Sopotban, Franciaországban, Rio de Janeiróban és Kubában lépett fel, amikhez valószínűleg kellettek a koncertjeit beharangozó és a helyi sajtóban is használható, többféle beállítású képek.

Összességében, ha az eseményeken készült MTI-képeket nem számoljuk, 1968-ban akkor is nyolc alkalommal, összesen többszáz képet készített az állami vállalat az énekesnőről, miközben az Illésről, az Omegáról és a Metróról csak egy-egy ilyen sorozatot találunk az MTVA archívumában ‒ nem is beszélve a többi, korabeli énekesről és formációról.

Természetesen lehet, hogy tévedek, mindenesetre a fenti aránytalanság, illetve eddigi kutatásaim azt mondatják velem: a hatvanas években a hivatalosan készülő fotók mennyiségében nemcsak a közönség igénye, de valamiféle támogatottság is visszatükröződött. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk: a zenekarokról és énekesekről készült fotókat a tömegkommunikáció terén használták, hasznosították, ahol azért az aczéli tiltás, támogatás és tűrés elég erősen működött.

Összefüggések hiánya

A magyar könnyűzene és a fotózás kapcsolata ma még meglehetősen feldolgozatlan, éppen ezért nemcsak az érdekesség kategóriájába sorolható elsőségek eldöntése nehézkes, de a gazdasági és politikai összefüggések sem ismerhetők meg alaposabban. Néhány nagyobb interjúból tudható, hogy egy-egy fotós miként került közel zenekarokhoz, hogyan alakult a munkakapcsolatuk, miközben az együttesek szemszögéből ilyen forrás eddig nem ismert. Ahogy arról a dolgozat elején is esett már szó, ugyancsak hiányosak a témában használható adatbázisok, miközben ma is nagyon esetleges a korabeli fotók felhasználása során a készítők, a jogtulajdonosok megjelölése. Mindezek pedig nehezíthetik a már a hatvanas években is több tízezerre tehető könnyűzenei fotóállomány forrásként való használatát és hivatkozását, holott sok esetben ezekből állapíthatók meg zenekari felállások, ideig-óráig létező koncerthelyszínek vagy éppen a színpadtechnika fejlődése.

fortepan_141690.jpgFotó: Fortepan / Péterffy István.

Eredeti szándékom szerint dolgozatom a rendszerváltásig próbálta volna feltárni a magyar könnyűzene fotózásának és a képek készítőinek történetét, azonban viszonylag gyorsan be kellett látnom, hogy ez a téma nemhogy egy előadás vagy egy dolgozat határait feszítené szét, de több tanulmányért vagy könyvért kiált. Mert például a hatvanas években készült közönségfotók a divat vagy a szociális háttér feltárását is segíthetnék, és még szó sincs azokról a könnyűzenei eseményekhez kapcsolódó szociofotókról, amelyek a hetvenes évek elején már visszaköszönnek, azaz külön fejezetet és hosszú tárgyalást igényelnének. Éppen ezért ez a dolgozat végül csak a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig, a Metro‒Illés‒Omega „szentháromság” létezéséig és párhuzamos útjáig, a szupergruppok megjelenéséig, az első könnyűzenei fesztivál előtti évekig próbálta felvillantani a fotósok és a könnyűzene kapcsolatát.

Szándékom szerint azonban itt nem állok meg.

Szerző: Bajnai Zsolt

Nyitókép: Bauer Sándor, Ágoston István, Urbán Tamás, Szalay Zoltán, Friedmann Endre és Kotnyek Antal, könnyűzenét is fényképező fotósok. Montázs: Bajnai Zsolt.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr1018310137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása