Kezdetben anyád öltöztetett és azt a zenét hallgattad, amit apád. Ha szerencséd volt, akkor a muter kicsit jobban szétnézett, és vett neked trapéz szabású farmert, apád lemezjátszóján pedig Illés, Omega vagy éppen Koncz Zsuzsa szólt. Ha nem volt szerencséd, maradt a konfekcióosztályról beszerzett dzsörzénadrág és műszálas ing, ami szúrt, mint a fene, és az volt az egyetlen előnye, hogy nem kellett vasalni, és a rádióból Jó ebédhez szólt a nóta, vagy éppen Záray–Vámosi valamely slágere sercegett. Akkoriban, kisiskolásként elvoltál ezzel is.

Sáfár József először a Hétfő, azt követően pedig a Meteor együttesben basszusgitározott. A V’73 progresszív rockos évei után a Volán-Mikrolied-ben játszott soft rockot, majd egy időre feladta a zenei pályafutását. Visszatérése az újonnan megalakult Pandora’s Box zenekarhoz volt köthető. A vele készült beszélgetésben szóba került, hogy milyen érzés eljátszani az Egy kiállítás képeit Ököritófülpösön, de választ kaptunk arra is, mi minden miatt jelentett kihívást az Omega előzenekarának lenni.

Szörényi Levente alkotótársával, Bródy Jánossal közösen megírta az István, a király című rockoperát, majd bő egy évvel később – rockzenészként – elbúcsúzott a színpadtól. Talán az István, a király elsöprő sikere (is) arra ösztönözte őt, hogy lezárja rockzenészi pályafutását és zeneszerzőként új, „komolyabb” kihívások felé vegye az irányt.

A nyolcvanas évek Magyarországán már lehetett érzékelni, hogy omladozik az államszocializmus, ám keservesen lassan dőlt össze. Erre a kettősségre reagáltak a filmek is: Gothár Péternél még csak „megállt az idő” és „idő van”, András Ferenc (Dögkeselyű), Bódy Gábor (Kutya éji dala) és Jancsó Miklós (Szörnyek évada) műveiben már más-más módon, direkten vagy metaforikusan, egyéni vagy társadalmi szinten, de az apokalipszis megy végbe. Tímár Péter 1987-ben bemutatott, máig szinte egyedülálló (szinte, mert például Szimler Bálinttól a 2015-ös Balaton Method ennek szellemi örököse) zenés filmje, a Moziklip ezekhez csatlakozik: sajátos formai megoldásaival, egymáshoz tematikailag szorosan kapcsolódó etűdökön keresztül exponálja a pusztuló magyar államszocializmust az összeomlás előtt.

„Elementáris erejű banda, az első olyan hazai zenekar volt, amelyik igazán tetszett. 1964-ben, mielőtt elvittek katonának, hallottam őket először. (…) Iszonyatos vad koncertjeik voltak” – emlékezett vissza a Liversingre Földes László, Papp Tamásnak pedig az óbudai zenekar volt az első, amelyet élőben hallott. „Valamikor 1965-ben egy barátom cipelt le, »őket meg kell hallgatni«, mondta, azt sem tudtam, kik ők. (...) Iszonyú átéléssel, energiával, és cseppet sem csökkenő erővel játszottak. Majd szétszedték a színpadot, a közönség közben a szó szoros értelmében őrjöngött.”

Az erdélyi rockzene születésnapjaként 1968. november 29-ét tartja számon a krónika. Ekkor adta ugyanis első koncertjét a nagyváradi Metropol Group. Öt évvel később pedig, az addigra számos díjat bezsebelő és több tagcserén is átesett, Virányi Attila vezette zenekar szerezte és játszotta a Szigligeti Színházban az Ulrich Plenzdorf Az ifjú W. újabb szenvedései című művéből Szabó József által rendezett előadás dalait. Az előadás éveken át hatalmas sikerrel futott.

Nemrégiben egy barátommal az évtizedekkel ezelőtti tánczene- és rock-dalszöveg félrehallásokról beszélgettük. Megállapítottuk, hogy a dalszövegek nemcsak új értelmet kaphatnak egy-egy félreértés folytán, de az ember ilyenkor, esetenként a saját lelkivilágát is kivetíti, és eljuthat filozófiai magasságokig is.

Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester, Várkonyi Mátyás a nagyközönség számára talán a Generál és a Rockszínház idején írt dalairól lehet a leginkább ismert. A vele készült interjúnkban felidéztük a zenei indulását, a tinédzserként verbuvált ZéGé-zenekar formálódását és az első Ki mit tud?-szerepléseket. Megtudtuk a Mikrolied vokál nevének eredetét, valamint azt is, hogy milyen volt Kocsis Zoltánnal radírfocizni, illetve, hogy ki tépett szét egy koncert hevében egy hivatalos ORI-engedélyt.

„Végérvényesen valami elveszett” – énekelte D. Nagy Lajos a Bikini 1987-es, Mondd el című nagylemezén. És valóban, a hazai rockzene 1972–73-ban hatalmas törést szenvedett el; a releváns zenekarok közül csupán a Bergendy és a Generál kapott lehetőséget nagylemez készítésére: a Syrius, a Theatrum, a Rákfogó, az Interbrass, a Mini, a Non-Stop, a P. Mobil, de még a Taurus sem adhatott ki lemezt. Pedig a „bika jegyében” született szupergrupp is tökéletesen szinkronban volt a nemzetközi vonallal: a Deep Purple ebben az évben ért a zenitre a Machine Head albummal, valamint minden idők egyik legjobb koncertlemezével, a Made in Japannel.

A könnyűzene ma ismert formájában szerintem nem alakult volna ki, vagy jóval kisebb hatást gyakorol a világra, ha a terjesztését, terjedését segítő eszközök nem születnek meg, és olykor egymásra kölcsönhatást gyakorolva nem fejlődnek egymással párhuzamosan.