Az első részben történelmi véletlenszerűségről és a Kádár-kor enyhüléséről írtam. Az utóbbi azonban nem mindenki számára volt olyan egyértelmű és kézzelfogható. Azokat a ma már klasszikusnak számító underground bandákat, mint a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Balaton vagy a VHK, hellyel-közzel békén hagyták, bár nagy teret nem engedtek nekik.

Nehéz elképzelni zenében és stílusban annyira távol álló nótákat, mint a norvég A-ha zenekar Take On Me című száma és a magyar A. E. Bizottság Szerelem című dala. Pedig mindkettőt az új hullám, vagyis a new wave kategóriába soroljuk. Ha mindezt kiegészítjük azzal, hogy a New Musical Express (NME) 1981 januárjában megjelent cikkében a Beatricét is a műfaj képviselőjének titulálta, akkor talán megértjük, miért ez az egyik legszélesebb szcéna a zenetörténelemben.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Ez a sorozat a szocialista tábor három talán legfontosabb és legnagyobb nemzetközi dalfesztiváljának állít emléket, a részt vevő magyar előadók lemezen megjelent dalainak bemutatásával.

Egy ideje már tart a retróőrület, ami nemcsak a divatban és a zenében nyilvánul meg, hanem a filmekben és a sorozatokban is. Míg a nyolcvanas években az ötvenes évek (nálunk inkább a hatvanas évek) nosztalgikus szemlélete hatotta át a jelent, azaz a filmek egy mitikus, soha nem létezett korszakot idéztek meg például az öltözködési stíluson és a zenén keresztül (lásd a Vissza a jövőbe első részét vagy a Megáll az időt), addig korunkban éppen az 1980-as, mostanában pedig már az 1990-es évek is újra „divatba jönnek”, elég csak a Stranger Thingsre vagy a magyar ifjúsági kémsorozatra, A besúgóra gondolni. Ezek sorát gyarapította 2022-ben két zene iránt is fogékony, zenés filmeket készítő rendező, Lévai Balázs (Pécsi szál) és Tiszeker Dániel (#Sohavégetnemérős) bűnügyi vígjátéka, a Nyugati nyaralás, ami ugyan felsorakoztatja a Kádár-korszak néhány máig közkedvelt motívumát, köztük sok slágerrel, de ezt főleg azért teszi, hogy a Janus-arcú rendszerről csípős iróniával fogalmazzon meg kritikát.

A hódmezővásárhelyi beatkorszak „legvadabb” együtteseként tartják számon a Nevadát. Koncertjeik vadsága a zenekar előadásmódjából és a közönségük mentalitásából adódott össze.

A Dinamit együttes már a megalakulásával hatalmas zajt csapott a magyar rockéletben. A legendás csapat most utoljára rugaszkodik neki és biztosak lehetünk abban, hogy a búcsú is méltó lesz a pályafutásukhoz.

A Bergendy együttes 1974 májusában vonult be a Magyar Rádió stúdiójába, hogy felvegye Ötödik sebesség című, soron következő nagylemezét. Legutóbbi dupla albumuk, a Hétfő 1973 derekán került a boltokba. A bő másfél órás anyag jókora hallgatnivalót kínált az együttes rajongóinak, akikből bizony bőségesen akadt ekkoriban.

Gyerekkoromban volt egy külön bejáratú játékom: focicsapatokból és együttesekből egyszerű szimpátia alapján kinéztem valakit, és azt mondtam, hogy ő én vagyok. A Fradiból Szőke Pistára, az Illésből Bródy Jánosra, az Omegából Debreczeni Ferencre esett a választásom. 16 évesen már nem éreztem annyira gyereknek magam, de azért 1976 tavaszán a Budai Ifjúsági Parkban életem első P. Mobil-koncertjén még megállapítottam, hogy az a hosszú hajú westerncsizmás basszusgitáros vagyok én.

A mai konzumvilág konzumegyenruhát viselő fiataljai nehezen tudják elképzelni, hogy a hetvenes évek második felétől nagyjából a rendszerváltásig öltözködés alapján meg lehetett állapítani valakiről, milyen zenét szeret. A csövesek, digók és később a popperek széles tábora erősen elkülönült egymástól, és szinte semmilyen átfedésről nem beszélhetünk.